SzJG - Cortez szemszöge - ÁTÍRÁS ALATT -

Szeptember 1-7.

Szeptember 5.

Hogy is mondjam... Besokalltam. Elegem lett. Nem akarom látni a szüleimet. Most nem. Na, de kezdjük az elején.

Amikor megérkeztem persze eljátszották a jó szülőt, és közölték, hogy eljönnek értem a reptérre. Nos, oké, vártam fél órát. Semmi. Felhívtam apámat, hogy hol vannak, de tájékoztatott, hogy kicsit csúsznak, de mindjárt ott lesznek. Na és ekkor tudtam, hogy egy igencsak hosszú várakozásnak nézek elébe. Két, ismétlem két órát vártam, amikor is kaptam apámtól üzenetet, amiben csak annyi állt: „Valami közbe jött. Nem tudunk menni". Ó. Kösz. Tényleg. :)

Tehát hívtam egy taxit, és egyedül utaztam haza. Nem mondom, hogy szomorú voltam, nem is voltam, ezt már megszoktam.

Amikor megérkeztem, csupán egy „sziát" kaptam, aztán már mehettem is valami hülye kerti partira a szüleim egyik barátjának gyerekének a számomra ismeretlen barátaival. Igen, elsőnek számomra is bonyolultan hangzott. De, így utólag csak annyit tudok mondani, hogy menjenek a francba mind a ketten, sőt, mind a négyen.

A bulin egyáltalán nem éreztem jól magam, cigi-, és alkoholszagom volt, és még le is hányták a cipőmet. Ja, és ez a sok benyomott idióta velem egykorú volt, tehát röviden kiskorú.

Aztán a szüleim elráncigáltak mindenféle helyre, amit kábé öt-hat évesen szerettem. Komolyan azt hitték, hogy én az öt-hat éves Ádám vagyok. Ja, igen, ami még kiakasztóbb, az az, hogy képtelenek megérteni, hogy mostmár inkább a Cortezt preferálom. Merthogy „nehogy már átkereszteljék az ő Ádámukat". Nem is vagyok az ő Ádámjuk. Senkinek sem vagyok az Ádámja.

Tehát mindenféle helyre ráncigáltam, és közben folyton azt mormolták, hogy „itt Amerikában sok a barátom, és biztos nagyon jó lenne nekem, ha itt járhatnék középiskolába". Na még mit nem! Magyarországon kialakult egy tök jó kapcsolatom Ricsivel, és a többi osztálytársammal sincs nagy gondom, akkor mi a francnak jönnék vissza ide?!

Ezek mellett sok közös étkezésen kellett részt vennem velük, ahol öt percet beszéltek arról, hogy miért jó, ha itt járok gimibe, én pedig egy másodperc alatt letudtam egy nemmel, aztán pedig tíz másodperc alatt otthagytak egyedül az asztalnál.

Na, de amikor igazán eltört a mécses! Pénteken vacsorára átjöttek a szüleim valami új barátai, meg az ő fiuk. Henry, apukám munkatársa, az ő felesége, Nicolette, és Matthew, a fiuk.

- Na és mondd csak, Ádám, mi újság lányok terén? - érdeklődött Nicolette, pajkos mosollyal az arcán. Sosem értem. Mi ezen olyan vicces? Mi ezen megmosolyogtató? Ez inkább rohadtul ciki! - Matt-nek ezzel nincsen semmi problémája - kacsintott a fia felé, aki egyébként végig a telefonját nyomkodta. Oh my lord. Ez a gyerek max 13 éves! Mi a szent szar?!

- Nincs barátnőm - próbáltam meg lezárni a témát, és a számhoz emeltem egy pohár kólát. Kár érte, ugyanis ők azok a kitartó fajták.

- Ó, értjük. Tehát te inkább híve vagy a rövidebb kalandoknak, ugye? - nézett rám mindent tudóan Henry. Nem! Semmit sem tudott! Az ég világon semmit! Nekem lassan elkerekedtek a szemeim, és megállt a kólával teli üvegpohár az asztal és a szám között a levegőben. Pár pillanatig így voltam, aztán megszólaltam.

- Aha, igen. Persze - mondtam gúnyosan, majd fészkelődni kezdtem, mert úgy éreztem az ingem gallérja kissé fojtogatóvá vált. Megköszörültem a torkom, majd újra minden figyelmemet nekik szenteltem.

- Olyan kis helyes vagy! Nem értem, hogy hogy nem lehet barátnőd - folytatta a pátyolgatásomat Nicolette. Hm. Esetleg azért nincs, mert a fél életemet kibaszott repülőkön és reptereken töltöm? Ja, nem, bocsánat, természetesen csak meg kell tartanom a bad boy imidzsemet! És oda nem fér barátnő. Nem ám.