Beléd őrülve

1.rész

Minden a felvételin kezdődött.
Izgatottan kelt fel reggel John, de hamar összeszorult a gyomra készülődéskor, rettenetesen izgult.
A buszmegálló fele magában motyogta, amit egész héten magolt, majd tovább folytatta a buszmegállóban ülve, az autóktól zajos főúton, a reggeli kávét ízlelgetve a szájában. Előre bambult, fáradt volt ahhoz képest, hogy kilökte az ágy reggel. Annyira nézett maga elé, hogy észre sem vette a buszt, ami már lassított a megállóba kanyarodva. Ekkor felugrodt s kétségbeesetten kereste a pénzt a zsebében. Kihalászta azt, de sikerült elejtenie, majd csörrenve földet értek. Gyors kezeivel összekapdosta, közben minden ember őt figyelte, ahogy bénáskodik.

Persze hozzászokott már a kétbalkezes dologhoz, ami mindennap keseríti az életét, mégis zavarba jön ilyenkor.

Felszállt a buszra, majd ülőhely után nézelődött, ügyelve arra, hogy ne nézzen az emberek szemébe. Maga elé szorította táskáját, így hatolt be a busz belsejébe. Mikor elindult a busz, lökött egyet Johnon, aki nekivetődött egy embernek. Az morogva átengedte maga mellett a fiút, aki habogva bocsánatféleséget motyogott, majd leült egy idős nő mellé.

Sóhajtva feleszmélt, hogy vége az újabb kínos pillanatnak, de ahelyett, hogy nyugodt hangulatba váltott volna, újra izgulni kezdett a felvételi miatt. A feléig ért a bemagolt anyag motyogásának, mikor le kellett szállnia. Itt még zajosabb volt a város, nyüzsögtek az emberek, ahogy egymást lökdösve siettek csak magukkal foglalkozva. Átvágott közöttük, végig a fő úton, majd sietve lekanyarodott egy másik utcába, végig sétált és oda is ért az iskola elé. Volt még öt perce ahhoz, hogy odataláljon a megfelelő teremhez. Besétált, az épület hatalmas volt, sok ablakkal. Elindult a lépcsőn felfele, majd egy folyosóra ért. Lassan sétált, közben az ajtókon lévő számokat leste.
-B39 B39 B3...megvagy! -odaért így nem volt más hátra, mint várni. Csak állt ott feszülten, s később felfedezte, hogy van egy pad, de ültek ott és nem akart kínos helyzetbe kerülni, így inkább állt. Egy fiú ült ott, vele egy idős, így gondolta felméri, mivel meglehet hogy osztálytársak lesznek.
A fiú garbós felsőt viselt, szőkésbarna kócos haja volt, zöld szeme. Zenét hallgatott, közben a telefonját nyomkodta. Szemei nyugodtak voltak, közben alig hallhatóan dúdolt valamit. Olyan furcsa első benyomása volt róla.

Nyugodt volt, de érezte, hogy valami furcsaság is rejlik a fiúban, valahogy érezte.

Mikor megszólalt a csengő, kivette a fülhallgatót a füléből, zsebre rakta azt, majd felfigyelt John jelenlétére.

-Szia, ne haragudj, nem vettelek észre. -mosolygott rá.

-Sz...szia... -motyogta, túl váratlan volt a köszönése, mégis oly nyugodsággal képes volt leszólítani egy idegent.

-Ide vársz? -kérdezte.

-Igen. -John nem nézett a szemébe, kissé szorongott.

-Leülsz? -a fiú bólintott, majd feszülten lehuppant mellé. Idáig érződött a kellemes parfüm illat, amibe élmény volt beleszagolni.

John mereven ült, míg az ismeretlen nyugodt volt és laza, mintha két ellentét ülne egymás mellett.

-Mi a neved? -fordult váratlanul felé.

-Hmm? -tekintett rá John, elakadt a magolt anyag motyogásában.

-Valószínűleg osztálytársak leszünk és jól jön majd egy ismerős arc. Te nem így vagy vele? -a fiú rendesnek tűnt, már távolról is zavarba jött tőle.

-John vagyok... John Lennon.

-Én Dave Brubeck vagyok. Örülök a találkozásnak John. -megtestesült illemként tekintett rá John. Amint bemutatkozott, visszafordult s maga elé bámult. John továbbra is feszült volt, ezt jól ábrázolta az ujja, amivel idegesen dobolt a pad oldalán.

...

- Ide fáradjanak be! Negyed órájuk van a teszt kitöltésére! -ült le a tanári székbe egy szigorú kisugárzású, idősödő nő.

John átnézett a dolgozat első oldalán, amin már az első kérdésre sem tudta a választ. Pedig tudta, hogy megtanulta, de nem jutott eszébe, annyira izgult.

Próbálta kitölteni, majd egyre nyugodtabban írta a válaszokat. Közben sokszor oldalra tekintett a könyökölő Dave-re, aki nyugodt tekintettel nézte a lapot, lassan folmálta a betűket, mintha csak rajzolgatna. Már szinte el is vette a figyelmét a fiú. Szemei szinte leragadtak, íves álkapcsát tartotta kezével. Olykor forgatott a lapon, ekkor megvillant eres keze.
Mikor Dave kivitte a dolgozatot, már John is az utolsó szavakat körmölte.

-Fáradjanak a F14-es terembe, ott várakozzanak a többiekkel az eredményre! -szólt a tanár, majd kiküldte őket a teremből.

Átsétáltak a fiúk, Dave zsebre tett kézzel sétált a merev Johnnal a nyomában.

Mikor beértek, a teremben 10-15 ember várakozott, majd később mások is csatlakoztak.

Ezidő alatt John hallhatta, hogy az ott tartózkodók fele már ismerkedett egymással, beszélgettek, viccelődtek.
Dave közben két emberrel beszélt, John akaratlanul is őt figyelte. Ahogy beszélt, érdeklődött, s a szeme végig mosolygott, csillogott, mint aki imádja az emberek társaságát. Dave beszéd közben észrevette John tekintetét magán, mire a fiú el tekintett róla.

Pár másodperc telt el s Dave leült mellé. Az ablakhoz ült, figyelte a merev fiút, de John nem tekintett rá.

-Túl feszült vagy. -mondta.

-Te vagy túl laza! -most írta meg élete legfontosabb dolgozatát, még jóhogy feszült. Dave számára biztos nem volt olyan fontos, csak bejött összespanolni pár emberrel és lehet át sem ment a felvételin.