Barna haját kisöpörte a szeméből, majd letörölte alvadt vért az álláról. Már fél órája, hogy otthagyták vérben fürödve, tiszta sebesüléssel. Még egy mozdulat is olyan fájdalommal járt, hogy az eszméletlen.
Haza kellett mennie, sürgősen. Feltápászkodott, majd oldalára tapasztva a kezét próbálta elvonszolni magát a sarokig. A buszmegállóban egy idős hölgy terpeszkedett, ezért még leülni sem volt esélye, viszont tudta, hogy ha kényelembe helyezi magát, akkor onnan legalább négy órán keresztül nem bír majd felkelni.
Amikor a jármű leparkolt eléjük, felkapta szakadozott táskáját, majd sóhajtva felkászálódott a fedélzetre. Ülőhely nem volt, még a néni sem tudott leülni, olyan szinten tömve volt emberekkel a busz.
Megkapaszkodott egy rúdban, olyan erősen szorította, hogy ujjai egészen elfehéredtek. Fogait az alsó ajkába mélyesztve tűrte, hogy minden rázkódásnál az oldalába nyilal a fájdalom. Szinte az ájulás szélén volt.
Amikor a szájüregébe spriccels a jól ismert vasas íz, tudatosult benne, hogy ismét sikerült elharapnia vékony bőrét. Inkább a nyelvére harapott rá, bár tudta, hogy az is egy idő után megadja magát.
Érezte, hogy a homlokán valami mással keveredik az izzadtsága, és pár másodperc múlva a szempilláján gördült le a piros csepp. Reszketegen sóhajtott, majd összébb húzta magát. A táska pántja élesen a vállába mélyedt, tudta, hogy a mostani sebeit nem tudja majd kimagyarázni.
A busz végre az ő megállójához ért, így levonszolta meggyötört testét a járdára. Sétálni kezdett, fitt állapotban a megtett táv körül-belül öt oercet vett igénybe, de így, rosszulléttől való megállókkal lehet, hogy ez tíz percre megnövekszik.
Végül elérte a gyönyorű házat, ami szinte már palotának számított. Szerencsére ezen a környéken nem lakott senki az osztályából, sem az iskolából, így biztosnágban tudhatta magát. Gyorsan előkapta a kulcsát, majd végre bejutott a kertbe.
Mintha kergetnék, a tőle telhető leggyorsabb tempóban botladozitt fel a növényekkel bevont járdán, majd fel a lépcsőn. Az eresz alá lépve már egészen elöntötte az otthon melege.
Tudta, hogy 'apját' nem fogja otthon találni, így sóhajtva alaposan bezárta maga után az ajtót. Ennyi kellett neki, az adrenalin kiszállt a testéből, ő pedig bosszús gondolatai között elájult a padlón.
[...]
Arra ébredt, hogy valami nedves ér a homlokához. Szemei kipattantak, és azonnal maga elé szotította kezeit, majd felhúzta a lábait. Légzése heves volt, és teste minden pontjába csípő fájdalom nyilallt.
- Ne bánts... - nyökögte cérnavékony hangján.
- Nyugodj meg, csak én vagyok az. - simogatta meg a vállát a férfi, majd óvatosan, vigyázva a sérüléseire, visszanyomta fekvő helyzetbe
Azonnal megnyugodott, és hagyta, hogy a felnőtt kicserélje fején a borogatást. Miután ez megvolt, várakozó csend borult a szobára. A beteg csak kisebbeket lélegzett, ugyanis még mindig kegyetlenül fájt az oldala.
- Bántottak? - a kialakult csendet végül az idősebb mély, gyengéd hangja törte meg.
- M-mi? De-dehogy is... - szólt volna eréjesebben a fiú, viszont a sebeibe nyilaló szúró érzésre felszisszent. - Csak ma... Tesin nekiestem a brodásfalnak, és... Megütöttem az oldalam... - több helyen is, de nem tette hozzá.
- Miért nem mondod el az igazat? - kérdezte az orvos összeráncolt szemöldökkel.
A fiú nem tudta, mit feleljen. Csak két hete engedték ki a kórházból, nem mondhatta el, hogy újra be kell vinni. Nem mondhatta el a férfinek, ki oly kedves volt hozzá az elmúlt napokban, hogy egyre erősebben bántják az iskolában.
- És te? - hangja halkan, erőtlenül csengett, de rideg volt.
- Én... - akadt meg a doktor egy pillanatra. - Tudod, hogy ez a kettő nem is ér egymás közelébe. Ha bántanak, csak mondd el.
- Ha majd te is mindenről kitálalsz! Elegem van már, sajnálom, hogy kiabálok, de semmiről nem tudok, és ez zavar! Olyan, mintha... Nem is én lennék, hisz nem is tudom, ki vagyok. A nevemen kívül semmit nem tudok magamról.
- Majd egyszer...
- Mindig ezt mondod! - eréjes hangját erős köhögés szakította félbe. Érezte, hogy a mai szorítás miatt a nyaka valahogy belülről furcsa, és egy pillanat múlva már a szája sarkából szivárgott a vér.
- Jesszusom, ne erőltetsd meg magad! - fogott rá a férfi a vállaira, majd visszanyomta az ágyba.
Egy pár perc telt el, mire újra jobban lett. Félig lehunyt pillákkal pihegett egy darabig, de újra beszélni akart. Ha már nincs mit veszítenie, mert elveszített mindent, úgyis mindegy, nem? Beszélhet akármit, akár őszintén is, sok idő óta először.
- Úgy érzem, mindig is megérdemeltem ezt... Mármint nem tudom, hogy kerültem oda, ahol végül felkeltem, de olyan, mint hogyha már bántottak volna előtte is.
Egy pillanatig hagyta, hogy elárasszák az érzelmei. Alig érzékelte a férfi jelenlétét, olyan volt, mintha magának beszélt volna végig. Olyan szinten felidegesítetteagát, hogy nem törődve a percekkel előbb történtekkel, újra heves vitatkozásba kezdett. Maga, vagy a férfi ellen, nem tudni.
- Nem emlékszem semmire! Miért van ez? Csak rossz dolgok történtek azelőtt? Miért nem térnek vissza az emlékeim? Miért én voltam az a sok közül, aki ilyen helyzetbe került? - fakadt ki egy pillanat alatt.
- Az amnézia ezzel jár, sajnálom. A beteg először fel sem tudja fogni, hol van, aztán felháboro-
- Ennyire távol állunk egymástól, hogy csak a betegedként tudsz kezelni?! - a hangja a felháborodottságtól mintha egy oktávot felszaladt volna, pulzusa is megnőtt.
- Nem, nem erről van szó, és én csak-
- Te csak mi? Csak eltotkolsz előlem mindent... - elhalt a mondat, a fiú visszahuppant az ágyba, majd mély álomba merült.
- Előbb épülj fel, Jeongguk.
///
Itt is lennék az elsővel, hátha valakinek elnyeri a tetszését. Az észrevételeket várom kommentben.
~johi
YOU ARE READING
It was ours ||taekook||
Fanfiction,,Mert egyet biztosan kijelenthetek: akkor meghalt bennem valami, amit utána visszakaptam. Nem lett jó vége." Vajon milyen lehet, ha az ember elfelejti az életének romlott, mocskos, titkokkal teli részét? Jó, vagy rossz? Mi van, ha valamit nagyon tu...
