Mondd ki!

2. rész

Wade

X Force a faszom! Amikor végre azt hiszi az ember, hogy jó helyen van, sínen megy az élete, az fogja és kibaszik vele! Arg... Kasztanyetta!! A faszom se gondolta volna, hogy képesek lesznek majd csak úgy kidobni, hogy a seggem se éri a talajt. Büdös bunkó mind. Kivéve Yukio, Yukio a csapat legkedvesebb tagja... Ahhh, mindegy.
De biztosan érdekel titeket, hogy miért is beszélek nektek erről most. Hát azért, mert én is a történet szereplője vagyok haló, valahogy bele kell engem is vezetni a story-ba. Azon, most ne vitázzunk, hogy hogyan tette ezt meg a kedves írónő, a lényeg, hogy itt vagyok, ragyogok.
Na jó, elmagyarázom úgy, hogy mindenki értse, csak várjatok egy pillanatot, amíg kényelembe helyezem magam. Máris jobb. Az a helyzet, hogy az X Men-ek, miután saját módszerem szerint sikeresen életképes felnőtt mutánst neveltem Russel-ből, közölték velem, hogy nem vagyok oda való és húzzam el a csíkot. Ami azért szomorú, mert már kezdtem megkedvelni őket, de tényleg... Milyen dolog már ez...? Először felajánlják Vanessa halála után, hogy ők befogadnak és a családom lesznek, (ha akarom, ha nem. Leginkább az utóbbi...) aztán meg pár évvel később kihajítanak. Hát, ilyen az én szerencsém, nem úgy, mint Domino-nak... Apropó, ő is jött velem, mondván azt súgja neki valami, hogy követnie kell. Szóval vele együtt indultam el utamra. Jah, mert faszom Kolosszus azt mondta, hogy húzzam el a formás seggem a városukból vagy különben kiköt a pincébe... Mondjuk, lehet azzal lőttem túl a célon, amikor azt mondtam neki, hogy 'Jó, csak bánjon finoman a segg lyukammal, kicsit el van szokva az aktustól, (rég nem volt nemzetközi nőnapi szex 'Ness-szel...) de azért nyugodtan kiélheti rajtam mélyen elfojtott érzelmeit, hisz erre vannak a barátok'. Mégis ő ezt annyira nem találta humorosnak, mint én, szóval repültem.
Lényeg az, hogy a magam útját járom, a jól bevált régi módszeremmel osztom a pofont, azoknak, akik sorban állnak érte. Várjál, hát majdnem elfelejtettem. Doppinder...

- Kérlek, kímélj meg! Nem csináltam semmi törvénybe ütközőt! – nyüszítette az előttem térdelő fiatal srác.

- Kurva anyád! Nem zavar, hogy épp hozzájuk beszéltem?! – ez mindennek a teteje. Kurafi itt félbeszakítja a mondandómat. Soha senki nem akar meghallgatni... Vanessza volt az egyetlen...

- De mégis kikhez...? – szipogta a srác megszeppenve.

- Szerinted mégis kikhez? – tettem fel neki a kérdést, mire csak még értetlenebbül nézett rám. – Kezd felbaszni a fejed kölyök... - mormoltam, majd az eddig rászegezett pisztollyal a kezemben a kijelzőre mutattam. – Hozzájuk beszélek, te észkombájn. Az olvasókhoz, vágod?

- M..mily...milyen olvasók...? – hebegte feszülten, mire visszafordítottam felé a fegyvert.

- Te jó ég, téged se az eszed miatt szeret anyád... - csóváltam a fejem, amikor is beugrott, hogy valamit nagyon elfelejtettem, amit pedig úgy meg akartam osztani veletek. – Baszodj meg, kis pöcs! Miattad elfelejtettem, amit mondani akartam nekik!

- Úgy sajnálom, Mr. Deadpool! Nem akartam!! – visította kislányos hangon, míg én csak kibiztosítottam a fegyvert és már húztam is volna meg a ravaszt, amikor a kezemmel együtt azt a falhoz tapasztotta egy fura, fehér, ragadós anyag. Hmm... Ez kicsit félreérthető... Rossz közönség, csúnya, rossz, mocskos fantáziájú olvasók. Csak nem rosszra gondolnak az első adandó pillanatban. Hát elhiszed ezt, írónő...? Na mindegy, vissza a fő sztorira. – Mi. A. Fasz. MI. A. BÜDÖS. FAAASZ?!

- Bocs, de a jelenétemben nem öldökölhetsz kedvedre, haver. – hintázott be a sikátorba egy váratlan vendég. Elegánsan landolt egy mély guggolásban előttem, pont a szarfej és köztem. Piros-fekete spandex ruhája igen hasonlított az enyémhez, mégis megvoltak a saját különlegességei. Míg nekem késtartó zsebek voltak a ruhámon elszórtan, addig neki pókháló és pók díszelgett a mellkasán. Ahha, szóval ő az a kis feltörekvő hősöcske, aki manapság Chicago utcáin tisztogat... Érdekes.