Mondd ki!

1. rész

Peter

Annál a gondolatnál, hogy a világon senki nincs, akinek számítanál csak egy dolog rosszabb... Az, ha ez nem csak egy gondlat, hanem egy tény.
A nevem Peter Parker és egészen egy óriási ballépés elkövetéséig az emberek úgy ismertek, mint Pókember. Igen, csak ismertek. Röviden summázva a helyzetemet, az imidzemhez hűen megpróbáltam mindenkin jószívűen, felelősségteljesen segíteni, csak azért, hogy a végén mindent elveszítsek. És nem viccelek amikor azt mondom, hogy mindent. Tony Stark elvesztése borzasztóan fájdalmas volt, hiszen olyan volt számomra, mint egy apa. May néni... May néni halála, igen... Az egy tökéletes példája volt annak, hogy egy seggel két lovat nem lehet megülni. Az ébresztett rá igazán arra, hogy elrontottam. Nem is kicsit. A következő szíven döfés az volt, amikor a tér-idő kontinuum visszaállításának érdekében fel kellett áldozni a legjobb barátomat, Ned-et és a csodálatos barátnőmet, M.J-ét... Hallani se akartak a dologról, de az volt az egyetlen járható út. Könnyes búcsút vettem tőlük és két, párhuzamos univerzum béli énemtől, mire Dr. Strange végrehajtott egy bűbájt és megtörtént. Mindenki elfelejtett. Peter Parker és a „barátságos, közkedvelt és közvetett Pókember" sose létezett...
Az utolsó döfés a szívembe az volt, amikor napokkal később elmentem meglátogatni M.J-ét a munkahelyén, egy kis kávézóban. Mielőtt elbúcsúztunk volna, megígértette velem, hogy valahogy elérem, hogy visszaemlékezzen rám. Ránk. Viszont amint beléptem a kis hole-in-the-wall kávézóba és megláttam az önfeledten örvendező M.J-ét Ned-del beszélgetni arról, hogy felvették őket álmaik egyetemeire, tudtam, hogy nem mondhatom el neki, egyiküknek sem... Nem tehettem meg ezt velük...El kellett engednem őket. Miközben M.J. felvette a rendelésemet, majd elkészítette az, váltottunk pár szót, amiből ő sokat nem értette, de én megnyugodtam, hogy jó kezekben van. Hogyne volna, hiszen ott van neki a családja és Ned. Könnyimmel küszködve léptem ki kávémmal a kezemben, amit a temető felé útközben elfogyasztottam. Egy sír előtt álltam, amikor is valaki megszólított. Happy... Mr. Stark halála után Happy olyan atyáskodó módon felügyelt engem... Bátorított, arra, hogy lépjek Mr. Stark nyomdokaiba, hiszen ő is ezt szánta nekem. Pontosabban ezt szánta volna nekem... Egy gyors beszélgetés után elnézést kértem és elhagytam a temetőt. Hátrahagyva Happy-t May nénivel. Hátrahagyva a múltat, tudva, hogy nincs más választásom, muszáj tovább lépnem és újrakezdenem, de itt, Queens romos utcáin nem lettem volna képes erre. Egyszerűen túl sok lenne az emlék...
Az első lépés az volt a tovább lépéshez, ha ismételten lesz legális személyazonosságom. Így pár napom elment olyanokra, hogy szerezzek magamnak személyi igazolványt, bankkártyát, útlevelet és a legmacerásabbat, TAJ-kártyát. De komolyan... Azt megszerezni és hitelesítettni a régit, nem volt egy szép menet.
Ideiglenesen visszavásároltam régi lakásunkat, amiben May nénivel laktunk, mielőtt az a fránya Mysterio világgá kürtölte, hogy én vagyok Pókember. Tudom, tudom... Ez inkább egy visszalépés volt, de kellett egy olcsó hely, ahol meghúzhattam magam... A régi bankkártyámról kivettem az összes pénzem, ami épphogy csak elég volt annak a rozzant lakásnak a megvételére és kicsi felújítására. Nem lett olyan sokkal jobb, de fogadhatóbban nézett ki, mint amikor én vettem meg, ami azt jelentette, hogy amíg kisebb részmunkaidős munkákat elvállalva pénzt gyűjtésbe kezdtem, igen olcsón megúsztam a felújítást, hiszen saját magam csináltam. Így nem csak a munkásokon, de az anyagon is sikerült spórolnom. Időm pedig amúgy is volt, mint a tenger. Jobb is volt, hogy valami lekötött üres óráimban. Eleinte több időt töltöttem a lakással, mint azzal, hogy visszaépítsem Pókember hírnevét. Azzal még ráértem. Plusz kicsit fura lett volna, ha itt nagyon befutok, mint régebben és utána elköltöztem volna, itt hagyva őket. Lényeg a lényeg, hogy a lakás szép volt, egészen újszerűnek tűnt, nem olyan lelakottnak, mint előtte. Kész volt az eladásra és sikeresen meg is történt. Egy fiatal pár vette meg tőlem a lakást. A lány utolsó éves egyetemista volt, 3,5 hónapos terhesen. A srác pedig egy szűk egy éve diplomázott programozó volt. Hát, valakiknek összejött az élet. Ömlik be a pénz, remek az összhang, hatalmas szeretettel, tisztelettel a tekintetükben néztek egymásra és még egy baba is van az úton. Istenem, milyen jó is lehetett volna M.J-jel...
A lakást jóval drágábban sikerült eladnom, mint, ahogy szereztem, de a piaci árhoz képest még így is röhejesen alacsonynak számítható. Nem baj, pont elég volt nekem ez a pénz is. Hiszen nem is volt szükségem akkora lakásra, mint eddig. May néni már nincs velem, szóval egy kétszobás lakás bőven elég. Jó kis agglegény lakot terveztem kialakítani egy megengedhető és szimpatikus városban. Ami nem lett más, mint Chicago. Nem túlzottan izgatott a város kiválasztásakor semmi olyan, mint például milyen általában az időjárás. Az számított nekem, hogy közel legyek valamilyen vízparthoz és legyen lehetőségem értelmiségi állást vállalni. És a bűnözési ráta magas legyen. Ami miatt az árak alacsonyabbak, a hős munka pedig egyszerűbb. Ki is néztem egy jó állapotban lévő lakást, ami megfelelt az elvárásaimnak és ennyi. Lényegében meg is volt az „életváltás". A dobozaimat ahogy lehetett áthordtam új otthonomba, és elkezdtem a berendezkedést. Eleinte nagyon fura volt, de hamar hozzászoktam. Jó előérzetem van az itteni életemmel kapcsolatban.
A berendezkedésem után találtam magamnak egy munkát, ami hozzásegített Pókember feladatának eljátszásához. Egy labor asszisztens lettem egy itteni kutatólaborban. Eleinte csak takaríthattam, vagy a kémcsöveket mosogathattam, de hamar megváltoztattam ezt. A professzor, aki a felettesem volt, éppen elakadt a kutatásában, én pedig egyik nap a műszakom végeztével ottmaradtam és megoldottam a problémát. Nem is kell mondanom, azt az estét a laborban töltöttem... De megérte. Ahogy másnap reggel professzor Davis meglátott a láborában, a megoldott egyenlet előtt, az általa kutatott anyaggal az asztalán, azonnal felkeltett. Számonkért, hogy mégis mit keresek itt és mit képzelek, hogy kis labor asszisztensként belenyúlok a munkájába. Nem hazudok, kicsit elszégyeltem magam, de ahogy a professzor befejezte a leszidásom és ténylegesen átnézte az egyenletet és az általam létrehozott anyagot, rájött, hogy én egyetlen este alatt megoldottam azt, ami kifogott rajta és hetekig nem tudott haladni miatta. Ezután maradtam ugyanolyan kis asszisztens, mint eddig, csak már nem én takarítottam és hoztam a kávét, hanem a prof jobb keze lettem. Mindig kikérte a véleményem, ötleteimet nagy odafigyeléssel hallgatta.