Mondd ki!

1. rész

- Parker, mi jött ki neked a 6. egyenletre? – kérdezte szemöldökeit ráncolva a prof.

- Öhm... - morogtam, felnézve lapomról, elgémberedett nyakamat masszírozva. – A 6. egyenletre? Nekem 12,6 milligramm jött ki. Kerekítve 12,58 milligrammról.

- Ohh, az remek. Nekem is annyi lett. – állt fel az asztalától kinyújtózva. – Szerintem holnap folytassuk. Így is szinte mindennap itt túlórázunk. Biztos várnak haza téged, de azért megkérdezem. Lenne kedved beülni egy italra?

- Nagyon szívesen. – toltam el magamat gurulós székemmel az asztalomtól, majd feltápászkodva nagyot nyújtóztam.

- Szupi, akkor öltözzünk át gyorsba aztán indulhatunk is. Van egy király hely, ahol már családtagnak számítok. – mondta hatalmas mosollyal az arcán.

Keith Davis, egy közel harminc éves, kiváló tudós. Fiatal korához képest több díja van, mint a szakmában lévő legtöbb öregmotorosnak. Egy valódi zseni, tudja mit csinál. Viszont ezzel párosítva a személyiségét, ami hihetetlenül szétszórt és önmagában csak bohóckodó, olyan mintha nem is ugyanazzal a személlyel lennék munkaidőben, mint munkaidőn kívül. Habár túlzottan nem ismerem, a laborban megy a suskus mindenkiről. Főleg Keith-ről, de a többi nagykoponyáról egyaránt.

- Parker! Készen állsz? – kérdezte ellökve magát Volkswagen Arteon-jától széles vigyorra húzva száját.

- Igen, persze. – siettem az autó felé, zilált fürtjeimet megborzolva, hogy legalább nézzen ki valahogy. Elkélne már egy jó fodrász... - Bocsi, hogy megvárattalak...

- Ahh, ugyan. Rá se ránts. Nagyjából 2 percet vártam, attól nem dől össze a világ. – legyintett nevetve, majd intett és megütögette a motorháztetőt. – Gyere, pattanj be!

- Rendben. – gyorsítottam lépteimen és már nyitottam is a megszokott módon a hátsó ülések ajtaját, megkezdve a beülési folyamatot, amikor is Keith az anyósülés fejtámláját lazán átkarolva hátranézett rám a válla felett.

- Mit csinálsz Parker? – fürkészett szórakozottan. – Csak nem az a terved, hogy hagysz egyedül ülni itt elől...? – kérdésére kissé elpirultam és emlékeztettem magam, hogy nem, már nem a hátsó ülés a helyem, mint Mr. Stark-nál...

- Dehogy, csak a... a táskámat akartam ledobni. – próbáltam menteni a helyzetet és esetlenül lerángattam a vállamról laptop táskámat, elfektetve azt az anyósülés mögötti ülésen. Gyorsan becsaptam az ajtót, tettem két lépést előre, kinyitottam a vezető melletti ülés ajtaját, beszálltam és becsaptam magam mögött azt. Szabály követően becsatoltam a biztonsági övemet, majd szégyenlősen Keith irányába sandítottam, aki a kormányom pihentetett kezeire hajtott fejjel bámult engem szelíden mosolyogva. Oh, basszus... Enyhe pírral az arcomon, lesütöttem a szemeimet. – Mi az?

- Hjaj, Parker... Hogy kötöttél te ki pont itt? – mormogta fejcsóválva, miközben nevetett, majd beindította a motort.

A motor felbúgott és kihajtottunk a parkolóból. Eleinte csöndben telt az út, ami nem hazudok, kínosan hatott. De komolyan... Miről beszélgessen az ember a nála 10 évvel idősebb felettesével? Nem tudom. Még új nekem ez a helyzet...

- Min pörög az agyad, Parker? – kérdezte Keith féloldalasan mosolyogva, végig az utat figyelve. – Olyan csöndes vagy. Ugye nem miattam?

- Jajj, oh, nem. Csak... Csak nem vagyok hozzászokva a... az ilyen szituációkhoz? – kínosan megdörzsöltem a tarkómat.

- Mégis milyen szituációkhoz? – egy pillanat erejéig rám vetette mogyoró barna szemeit. – Ahhoz, hogy az irtó sexy főnököd elhív piálni, de a bár 10 perc kínos csenddel teli autóútra van?