|Felejthetetlen Tánc|

Harmincnyolcadik

- Igen azt mondtam - letettem a csészét.

- Akkor miért gondolkozol ennyit? - Chloe annyira aranyos volt, hogy a haja felé akartam nyúlni. A mozdulat közben valamiért megálltam. Nem akartam sok lenni. Ez az igazság pillanata! Gyerünk Daniele!

- Sz...szeretném a lehető legegyszerűbben elmondani neked - sütöttem le a szemem, majd megkóstoltam a saját tortámat. - Egyébként finom az epres? Én mindig is a csokoládét szerettem - izmos vállamon végig szántottam, majd figyeltem, hogy a szelet tortát méregeti. - Szeretnéd megkóstolni? - toltam felé a tálat.

- Anya azt mondta, hogy illetlenség! Inkább csak nézem, hogy megeszed - keresztbe fonta a karját, ezért mosolyogva a vállamat rántottam.

- Elmeséled nekem, hogy anyukád, hogy ismerkedett meg az apukáddal? - pillantottam a szemébe. - Emlékszel, hogy nem tudtad elmesélni?

- Ó, tényleg! - csillant fel a szeme. Ő izgatott lett, én pedig kifejezetten feszült. Attól tartottam, hogy csalódni fog, amikor megtudja az igazságot. De tudnia kellett! - Az anyukám egy álarcosbálon ismerkedett meg az apukámmal - kezdte mosolyogva. - Anya azt mondta, hogy az apukám felkérte őt táncolni - állát megtámasztotta a kezén, a távolba meredt, majd szomorúan felsóhajtott. - És azt hiszem, hogy az apukám már akkor elcsavarta anya fejét - nézett a szemembe. - Mesébe illően ismerkedtek meg!

- Az... - nyeltem egyet. - Az anyukád nem mondta, hogy mi történt utána?

- Csak annyit, hogy az apukám eltűnt - rántotta meg a vállát. - Eltűnt és nem jelentkezett. De ez téged miért is érdekel? - oldalra biccentette a fejét, majd összehúzott szemekkel közelebb hajolt hozzám. - Talán ismered az apukámat? - a szemében felismerhetetlen csillogást vettem észre, ezért izzadt tenyeremmel megérintettem az egyik hajszálát. Chloe először tanácstalanul fürkészett, aztán megváltozott a tekintete. Váratlanul hajolt közelebb, majd kezét az arcomra vezette. Ujjai óvatosan érintették a borostámat, majd a szemem szélét. Ott ültünk az asztalnál, miközben többen is felénk pillantottak. Halkan sóhajtottak fel, hiszen a vak is látja: ő a lányom. Próbáltam nem elérzékenyülni, de nem sikerült. A keserűség marta a lelkemet, és minden fájdalmam a felszínre tört: minden nélküle töltött hónap, és év.

- Az apukád azt mondaná, hogy nagyon sajnálja, hogy nem volt melletted - helyeztem arcára a kezem. - Teljes szívéből, mindent sajnál, Chloe - suttogtam a könnyes szemébe nézve. - És azt is elmondhatom, hogy nagyon, de nagyon szeret téged! - fürkésztem az arcát. - Szeret, mert az ő lánya vagy - töröltem le a könnyeit.

- Az apukám... - suttogta sírva. - Az apukám...

- Én vagyok az, Chloe - fújtam ki magam. A fejemet csóváltam, hiszen nem tudtam, hogy ez ennyire nehéz lesz. Éreztem, hogy egy próbatétel elé fog állítani, viszont az nem tudtam, hogy ennyire fog fájni. Chloe elsápadt, majd elkerekedett szemekkel hátra dőlt. - Mondj valamit, kicsikém - súgtam magam elé.

- Én... - fejét csóválta, majd megtámasztotta magát az asztal szélén. - Nekem ezt anya soha nem mondta - suttogta fehér arccal. - Én ezt most nem értem! - kiabálta el magát.

- Figyelj rám! - a zűrzavar közben arcára simítottam a kezem, ezért rávettem arra, hogy a szemembe nézzen. - Néz a szemembe, kicsim - kértem halkan, ő pedig bólintott. - Én vagyok a férfi, akivel anyukád az álarcosbálon táncolt. Én kértem fel táncolni az anyukádat. Az este után haza kellett utaznom, mert az édesapám meghalt - suttogtam, hogy megértse. - Évekkel később utaztam vissza Londonba! - oldalra pillantottam, majd a vállamat rántottam. - Több mint hét évig a létezésedről sem tudtam - simítottam az arcát. - Csak pár napja tudom, hogy vagy nekem, bogaram!

- Ettől függetlenül nem engedem meg, hogy közöd legyen hozzá! - határozott hang törte meg a csendet, ezért üveges tekintettel pillantottam a nőre, akinek érkezésére sokan felfigyeltek. Ez nem is lehetett volna máshogy: hosszú fekete haja hullámokban omlott a vállára. Gyönyörű arca makulátlan, és kifejező volt. Szigorú pillantását kiemelte a telt ajka és a ruhája, ami jelen pillanatban fehér kosztüm volt. Nem tudtam szóhoz jutni, ezért a szemöldökömet ráncoltam. - Nem tudom, hogy mit képzelsz magadról!

- Katherine! - nevét úgy ejtettem, mint azon az éjszakán. Szemében láttam, hogy emlékezett rá, hiszen telt ajkát résnyire nyitva hagyta, majd könnybe lábadt a tekintete. Ott állt velem szemben. A lányunk kötött össze a bennünket. A kérdés már csak az, hogy mi lesz ezek után.

- Chloe! Szállj be az autóba! - Katherine parancsolva pillantott Chloe felé, aki váratlanul összefonta maga előtt a karját.

- Nem, anyu!

- Hogy mondod? - némán kapkodtam köztük a tekintetem, hiszen van valami, amiben még nem voltam tapasztalt. - Chloe, nem szólok még egyszer! Fáradt és kimerült vagyok! Szeretnék haza menni, kérlek!

- Anyu, nem! - asztalra támaszkodott, majd rám mutatott. - Te tudtad, hogy ki ő?! - elkerekedett szemekkel sütöttem le a szemem, hiszen a cukrászdában mindenki felénk pillantott. - Én azt hittem, hogy nincs apukám! Te tudtad, hogy van és mégsem mondtad el nekem! - csapott az asztalra. Katherine elkerekedett szemekkel túrta hátra haját, majd indulatosan a kijárat felé mutatott.

- Most azonnal menj a kocsiba!

- Ne beszélj így a gyerekkel - az asztalra pillantva először és utoljára figyelmeztettem. Ha újra meghallom ezt a hangnemet, akkor egyszerűen megfogom Chloe-t, és hazaviszem magamhoz. Katherine úgy nézett rám, mint aki nem hall a fülének: közelebb lépett, kezét ökölbe szorította maga mellett.

- Te akarod megmondani, hogy beszéljek a lányommal, akit hét éve egyedül nevelek?

- Ő a mi lányunk - lassan felálltam, majd mélyen a szemébe néztem. - És jogom van ezt kijelenteni!

- Neked semmihez nincs jogod! - tette fel a mutatóujját. - Meglep, hogy a bántó szavak után hirtelen apja akarsz lenni! - mutatott a kislányra, aki könnyes szemmel a fejét kapkodta. Láttam rajta, hogy nem bírja sokáig, ezért némán kifújtam magam. - Chloe tudja, hogy mi a véleményed róla?! - emelte fel a hangját. - Tudja, hogy nem akarod őt?

Mélyen Chloe szemébe néztem. Ő csak könnyeit törölgette, ezért átnyúltam az asztal felett, majd megfogtam a kezét, és így szóltam: - Ellenben veled, én tudom, hogy mikor kell befognom a számat - pillantottam a lányunkra. - És azt is tudom, hogy mikor nem szabad veszekedni - utaltam arra, hogy teljesen elsüllyedt a lánya szemében. - Most magammal viszem Chloe-t!

- Csak a holttestemen át! - cövekelt le előttem.

- Én Daniele-el akarok menni! - sikította. - Hagyj békén, anya! - kezemet húzta, azért tudtam, hogy elege van a történtekből. - Menjünk már innen! - sírt tovább.

- Daniele! - szólt Katherine.

- Ne aggódj - suttogtam magam elé. - A saját életemnél is jobban fogok vigyázni rá!

- Nem viheted el a lányomat!

- Nem elviszem - helyesbítettem. - Viszont nyugalmat adok neki! - megsimogattam Chloe haját, majd remegő lábakkal kiléptünk az ajtón.

- Most...most mi lesz? - pillantott fel rám. A fejemet csóváltam, majd az autóm felé igyekeztünk.

- Haza megyünk - jelentettem ki.