Konosuba: Mert az Isten sem bottal ver!

2: Egy Hazug "Vándort" Erre A Csodálatos Világra!

Hol a big-nyavajában vagyok?!

Nagy értetlenkedve dobálom fejemet, vele kócos hajam nagyját, jobbról-balra, majd oly' erőkkel kezdém süfütölni szemem hártyáját, hogy rendesen éröztem, hogy gyúna meg. Reméltem, hogy csak egy rossz vicc az egész, egy álom amiből még feldögölhetek piros pozsgás arccal, kerek széles mosollyal, azzal a gondolattal, hogy élek,s virulok, mint a nyári alma Július derekán. Ám visszagondolva a "végzetemre" talán jobb lenne, ha megsem kellnék fel... most rögtön.

Ám hiába. Hiába csípködém magam, elkezdve a jobb alkaromtú' a bal lapát füleimig, semmi jele nem volt annak, hogy ez álom lenne.

De szerencsémre egyvalamiről megbizonyosodhattam. Kéremszépen arról, hogy mostantól eme pár ember, ki látta az én szép mutatványomat, ahogy csóválám a fejem, mint egy korcs, kit a vízbe dobtak volna, majd csípkedém, majd ráncigálám bőrömet, mint egy majom, ki tetveit próbálná jóízüen elfogyasztani, biztos nem fog oly szempárokkal nézni, hogy mennyire daliás férfi áll szemben az út túlsóvégiben.

Na, nem baj Lacikám, gond egy szál se. Úgy sem terveztem itt lakni életem végéig, úgy se ismernek engem, s biztos nem is fognak. Vissza kell térjek a világomba, ha esik, ha szakad. - gondolám ezt magamban lassan jómodorúan bolongatva, kissé keserű utóízben. 

Hirtelen eszömbe került az, amit a túlvilági drágaság mondott vala: "Bátor hős, imádkozok azért, hogy a sok hős közül, pont te ne legyél az ki legyőzi a Démon Királyt! Hahahaha!"

Ekkor az a keserű utóíz mit érzék vala, felerősödék annyira, hogy trónról lelökje, a nagyra értékelt, valamelyest jóízt, mi éppen csak megmarada, ezen történések után.

Szóval, ez a nyavajás kis ringyó nem igen akarná azt, hogy én győzedelmeskedjek. Nagyszerű. Ebből ítélkezve annyit tudok, hogy  nem ő hozza eme kis játék szabályait. Ennyi erővel nyomban meg is ölhetett volna. Mondjuk az is meglehet, hogy azt akarná, hogy szenvedjek, tekintve az arcán elterülő vonásokat... - Letörültem deszka lapos homlokom izzadságát, mi a tűző nap okoza, majd egyet kegyetélenül sóhajték. - Húha, mámi! - Egyet a bokámra verék. -Téses megdolgoztatod tervényimet annyi szent. Most így belegondolva, azt se tudom, mit tögyek igazán.

Ekkorra azonban, mintha egy lángtorony emelkedett vóna fejemben, s úgy mutatá az ott megbúvó bölcsességeket, mint ahogy Mózesnek az égő csipkebokor. 

Valamiféle "Kaland Céh" visszhangzott a fejemben. "Ott majd mindent megtudsz". Folytatta az ismerős visszhang, majd elhalgatott. Csak a végire jöttem rá, hogy ez a visszhang a mocskos ringyótól származtatható, ám nem volt mit tenni. 

Más kiindulási pont, amúgy sincs, s szerintem nem is lesz, ha itt maradok, s bölcselek magamnak még pár fél órát. Így hát, bólinték egyet. Kiválaszték egy tetszőleges irányt, ami számomra a jobb kezem félteke lett, majd szépen lassan elindúltam dudorászva, úgy zümmögve mint egy rossz cseszle amit bezártak veled egy szobában.

Lassú sétám alatt vót elég időm nézelődni, nem volt annyira meglepő ez a környezet számomra. Majdhogynem ugyan az ment itt, mint ami szülőföldemen. 

Kissé régies, saját kezüleg font vékony gyapjú, gyapott, és netalán vászon ruházat volt mindenkin, akivel szembenéztem, csak én voltam, ha szabad mondanom "modern" kinézetben. A textil ebben a korban, ahol eme embereknek kell élni, nem annyira divat, mint nálunk felé. Nem csoda, hogy igen jól megnéztek az emberek útam közben.

Nem konyítottam feléjük sem, irigykedjenek hát, ha irigykednek, de irigykedéssel biztos nem fognak ilyen ruhát viselni, mit én hordok. Hehe.  

A házak, mintha régi korok töredékét idézné vala fel, mi világunkban. Ha tippelnem kéne történelem könyvek alapján, mit 5-8-ban bújtam, akkor egy 18-19. századot tippelnék. De ebben se vagyok biztos, tekintve, milyen rég is voltak azok a korok, mikor még az iskola padot koptattam.