Egy álarcos bálon találkoztam a férfival, aki megváltoztatta az életem. Titokzatos álarca alatt csillogott a tengerkék szeme. A szabályos arcéle, és a mosolyra húzódó ajka párbajra hívott. "Nem adhatom meg magam" - hajtogattam, lassú tánc közben, és...
- Számtalanszor elmondtam neked, hogy ne hozd ide a pasidat! - farkasszemet néztem a hugommal, miközben a pasi felé böktem. Jelen pillanatban nem vágytam másra, csak egy kis nyugalomra. Az eltelt hét idegroncsot változtatott belőlem, ezért nem volt szükségem egy kanos pasira aki állandóan a hugom mellei közé néz. - Azóta sem vette a fáradságot, hogy illedelmesen bemutatkozzon nekem! Ezért azt mondom, hogy semmi keresnivalója a lakásomon - fejemmel az ajtó felé biccentettem, de Lorenza a fejét csóválta próbált megállítani.
- Daniele! Ne legyél ennyire kegyetlen! Gondolkozz el azon, hogy miért nem mutatkozott be eddig neked!
- Mert nem elég tökös hozzá - néztem végig a pasin. - Kifele - biccentettem. - Nekem ehhez nincs türelmem. Vagy ti mentek el, vagy én! - kezemet széttártam, majd berontottam a szobába és kezembe vettem a bőröndömet. Elegem volt a hétből, az életemből és a napjaimból. Menekülni akartam. Messzire. Egy olyan helyre, ahol senki nem talál rám. Az ingeket hajtottam össze, amikor Lorenza befutott az ajtón.
- Mégis mit művelsz?! - kapkodta a tekintetét. Az ágy fölé hajolva próbáltam az ingeket a bőröndbe süllyeszteni. Miután ez megvolt, pár nadrágot a tetejére dobtam és lecsuktam a tetejét. - Te most komolyan elmész?
- Komolyan elmegyek - pillantottam a könnyes szemébe. Lorenza nem értette, hogy mi történt velem. Igazából nem is akartam neki elmondani. Bár ez egyenlő volt azzal, hogy nem voltam elég bátor hozzá.
- Várj, testvérkém - megragadta a kezemet és próbált feltartani. - Látom, hogy valami baj történt! Egy hete nem vagy önmagad... - csóválta a fejét. - Szakítottál Katherine-el? - kérdezte halkan.
- Nincs ehhez kedvem, Lorenza - a második bőröndbe is pakoltam pár dolgot, majd a telefontöltőt és a mappáimat bedobva, lecsuktam a tetejét. - A lényeg, hogy elmegyek!
- Hova mész?
- Nem tudom, de tiéd és a perverz pasié a lakás - néztem végig rajta. Lorenza úgy nézett rám, mint még soha. Mintha nem a testvére állt volna előtte. Megvető pillantását kiegészítette a könnyei, ami végig pörögtek az arcán. - Sajnálom, tündérem - simogattam a haját. - Majd jelentkezem!
- Szóval nem mondod el a hugodnak, hogy mi történt? - kérdezte, miközben a kijárat felé igyekeztem. Kérdése után megtorpantam, hiszen nem értette. Az ember nem beszél arról, ami fáj. Ha beszél is, annak soha sincs jó vége. Nem tudtam mit tenni. Menni akartam.
- A lényeg az, hogy nem érzem jól magam, rendben? - vállam felett hátra pillantottam, majd felsóhajtottam és biccentettem.
Deze afbeelding leeft onze inhoudsrichtlijnen niet na. Verwijder de afbeelding of upload een andere om verder te gaan met publiceren.
Négy nappal ezelőtt
- Katherine?! - lépett hozzám, de amikor megszólaltam fehér arccal megállt.
- Chloe a te lányod - suttogtam sirva. - Ő a te lányod - néztem farkasszemet az emberrel, aki teljesen összetörte a szívemet.
Nem tudtam felállni. Ott voltam és úgy éreztem, hogy teljesen megsemmisültem. Az egyik oldalon egy nő, aki mosolyogva bólogatott, a másik oldalt pedig a férfi, akivel összekötött a kislányom. A világ így fordult meg velem. Úgy éreztem, hogy a tűz közepén voltam. Szinte minden csontom, lassan, de keserűen fájdalmasan égetett meg. - Igazat mond! - emelte fel a fejét a szőke hajú nő. Daniele vörös szemekkel felé pillantott. - Katherine Cross az a nő, akivel hét évvel ezelőtt megismerkedtél egy álarcosbálon. A romantikus ismerkedésnek az lett a vége, hogy teherbe ejtetted - végignézett a férfin, aki fehér arccal az asztal szélét szorította. - És lett egy közös lányotok, akire azt mondtad, hogy nem akarod az életedbe! Gratulálok - táskáját magához vette, majd végig nézett rajta. - Ezt most cseszted el, Daniele Morgan!
Amikor a szőke hajú nő kilépett az ajtón, akkor álltam fel. Ott álltam a férfival szembe, aki könnyes szemmel a fejét rázta. - Igaz ez? - suttogta halkan. A hangja olyan halk volt, hogy alig hallottam. De már nem érdekeltek szavai. Elrontotta. Kibaszottul elrontotta. - Van egy lányunk?
Úgy kérdezte, mintha jelentene valamit. Mintha megváltozott volna a véleménye. Még mindig hallottam megvető szavait, ezért ökölbe szorítottam a kezem. - Cseszd meg! - kiabáltam. Tudtam, hogy igazam volt, csak nem tudtam uralni a szavaimat. - Hogy mondhattál ilyet, az isten verjen meg?! - elé léptem, majd utolsó erőmmel a mellkasát ütöttem. Daniele tűrte az ütést, bár teljesen máshol járt. - Mégis hogy lehetsz ennyire könyörtelen? Hogy beszélhetsz így egy gyerekről?
- Katherine én nem tudtam...én! - könyökömet megfogta, majd kezei közé akarta venni arcomat, de én nem engedtem.
- Nem vagy apának való - léptem hátra tőled. - Mondd meg nekem, hogy mondhat valaki ilyet? "Nem érdekel, hogy fiú vagy lány" - a szavait ismételgetve sírva széttártam a kezem, majd a plafon felé pillantottam. - Te...tényleg nem vagy apának való - nyomatékosítottam, miközben óriási könnycsepp gördült ki a szeméből. - Most jöttem rá arra, hogy milyen ember vagy valójában! - mutattam a padlóra.
- Nem tudtam, hogy Chloe az én lányom - suttogta sápadtan. Én csak a fejemet ráztam, hiszen képtelen voltam feldolgozni.
- Szó szerint azt mondtad, hogy kurvára nem akarod megismerni a gyerekedet - remegő kezekkel mutattam az ajtóra. - És ezt a gyermeked anyja hallgatta végig - ütöttem a mellkasomra, majd hátra léptem egy lépést. Daniele utánam akart nyúlni, de nem volt az a pénz, hogy ezt engedjem.
- Katherine, tudom, hogy hibáztam - kezét sírva tette össze, de én már nem láttam őt.
- Már nem látom azt a férfit, akibe beleszerettem - tártam szét a kezem. - Kurvára nem akarod megismerni a lányodat?! - emeltem fel a fejem. - Akkor kurvára gondoskodni fogok róla, hogy így is legyen - majd megfordultam és sírva kiléptem az ajtón.
