Nem az a nap (befejezett)

12. fejezet

Második tervem, hogy BWrenn szóba álljon velem csúfos kudarcot vallott az ebédszünetben. Azt terveztem, leülök az asztalához, és bocsánatot kérek, amiért pletyka alapanyagot csináltam magunkból – Emma is tudott az ölelésről, illetve, ahogy észrevettem valahonnét mindenki –, de ő nem jelent meg az ebédlőben. Helyette Emmával, a pasijával, Nickkel és egy Tory nevű lánnyal ebédeltem. A jelek szerint Emma mentorságába beletartozott ez is, mert barátkozni nem igazán akart, csak néha megkérdezte, minden oké-e velem. Nem tudtam, hányadán állunk, még Nick és Tory is inkább átnéztek rajtam, bár ha szóltak hozzám, kedvesek voltak.

Az egész annyira nem izgatott, mert végre a közös órám jött BWrennel, és megvolt az új tervem. Vagyis afféle. Mellé akartam ülni, de csengetésig sem volt a teremben, így csak kiválasztottam egy helyet, és reménykedtem, ha megérkezik, a közelembe ül le. Nagy szerencsém volt, mert ugyan átlósan tőlem, de előttem foglalta el az utolsó helyet. Amikor bejött, nem nézett körbe, csak levágódott rajta, és elnyúlt a padon, mint akinek elege van az életből. Bár csak a tarkóját és az arca bal oldalának egy kis részét láttam, nem tudtam levenni róla a szemem. Próbáltam megtalálni benne az én BWrennem. Olyan volt, mintha Supermant keresném Clark Kentben, aminek végül is semmi értelme, mert a kettő ugyanaz.

Az óra ismétlő feladatsorral indult, de nem tudtam odafigyelni, csak kitéptem a jegyzetfüzetemből egy lapot, és írni kezdtem.

Én: ne haragudj, hogy megöleltelek reggel. Nem tudtam, hogy itt ezt nem szabad, bocs, ha kínos helyzetbe hoztalak. Amúgy Rachel vagyok.

Összehajtogattam, majd amikor a tanár épp a táblára írt valamit, felemelkedtem a helyemről, és Bradley padjára csúsztattam a cetlit. Úgy kapta felém a fejét, mintha nem tudta volna, hogy vannak még körülötte emberek, aztán kihajtotta, és elolvasta. Nem láttam az arcát, de azt igen, hogy visszahajtja a papírt, és nem válaszol. Vártam, de semmi. Döbbenten jöttem rá, hogy nem akar velem levelezni, talán a cetli nem volt olyan biztonságos közeg számára, mint a telefonjaink. Vagy egyszerűen csak magasról tett rám. Nem úgy a mellettem ülő lány, aki ismerős volt valahonnan, de csak akkor jöttem rá honnan, amikor a szemébe néztem, hogy mit bámul már olyan sokáig rám. Sarah egyik barátnője volt.

Az óra túl hamar ért véget. Amint kicsengettek, Bradley felpattant, és a cetlim az asztalon hagyva lelépett. Láttam, hogy Sarah barátnője kinézi magának a papírt, úgyhogy gyorsan felugrottam, és visszaszereztem. Kicsit dühös voltam, de csak az utolsó órán jutott eszembe, mint kellene tennem. Hozzáírtam még valamit az üzenethez.

Én: de akár meg is köszönhetted volna! Ha nem lépek közbe, szétverik a fejed az első napon, és már nem azért, de megérdemelted volna. Miért vagy ekkora seggfej? Azt tudtad, hogy a levelekre válaszolni is illik?

Mielőtt meggondolhattam volna, bedobtam a cetlit a szekrényébe. Ezután megkerestem a diáktanács termét. Emma még nem volt bent, csak egy barna bőrű, kicsit dundi, hosszú, fekete hajú lány, aki kérdőn nézett rám, amikor beléptem.

– Kit keresel?

– Emmát. Tegnap mondta, hogy ma keressem meg itt. Ad valami délutáni elfoglaltságot.

– Tényleg? – vigyorgott rám. – Akkor te leszel az új asszisztense! Tök jó! Szegény Emma úgyis beleőrül, annyi dolgunk van. Ziri vagyok egyébként. Ziri Anand. Szerintem az apám tartja neked a bioszt.

– Á, igen – bólogattam. – Rendesnek tűnik. Én Rachel vagyok.

– Tudom – felelte. – Láttalak tegnap az évnyitón. Kitűnsz a hajad miatt. Tetszik.