Sᴛᴀʏ ᴡɪᴛʜ ᴍᴇ /Pᴇᴛᴇʀ Pᴀʀᴋᴇʀ ғғ.

1.

Helo. A nevem Wendy Cooper. 16 éves vagyok és utálom az életem. És hogy miért?

14 éves voltam mikor a szüleim meghaltak egy autóbalesetben. Nagyon nehezen tudtam feldolgozni a történteket. 1 évig depressziós voltam emiatt és próbáltak rajtam segíteni de én nem hagytam. És hogy miért? Nem kellenek a szánalom segítségek.

Miután elmúlt a depresszió, elvittek nevelőintézetbe. Mert amíg depresszióztam végig kórházban voltam.

A nevelőintézetbe utáltam kb mindenkit, és mindent. Utáltam  a gyerekeket, az ételt és a felnötteket. Gyerekként kezeltek engem, miközben amúgy egy kamasz tinédzser voltam, a gyerekek pedig megállás nélkül piszkáltak. Ezért is lettem egy kicsit flegma, bunkó, önző és még sorolhatnám.

És hogy miért mondom ezt mind múlt időben. Örökbe fogadtak. Engem. Egy 16 éves bajlós kamaszt.

A nevelő szüleim Karen és Dave nagyon kedvesek. Mindent tőlük telhetőt megpróbálnak, hogy engem ellásanak normális étellel, normális élettel.

Persze ez mind 2 hete törtét hogy örökbe fogadtak, és azóta már elköltöztünk New York-ba. Most éppenséggel csak velük vagyok úgy hogy hűséges vagyok. És hogy nem bántom őket érzelmileg. Mert ők tényleg mindenben próbálkoznak.

Persze nem én vagyok egyedül ebbe a családban gyerek. Van egy másik lány gyermekük Hannah, aki szintén kedves és segítőkész. Ő mondhatni az egyedüli legjobb barátomnak.

Ja és van egy cuki kutyus is akit Morzsinak neveztek el. Tacsi és rólam nagyon is tudni kell hogy imádom a tacsikat.

Igazándiból ennyi lenne a történetem.