A szívtelen fiú

42. rész

Chesterrel folytatjuk a közös tanulást, és bár én magamtól egyszer sem kezdeményezem, ő mindig lecsap a lehetőségre, és lényegében rám parancsol. Furcsa mód, annyira nem bánom. Hatékonyabban tanulok vele, mint egyedül, így időt és energiát spórolok. Ráadásul kitartóan tanítgat a zongoránál, így most először azt érzem, hogy ez a vizsga is jól fog sikerülni, és nincs mitől tartanom.

Chester most is az udvaron vár rám munka után. Mostanra már kitapasztalta, melyik nap mikor érkezem, és olykor elém jön. Ilyenkor nem visel mást, csak egy szövetkabátot, arca hamar kipirosodik a hidegben. Most is itt van, krémszínű kabátot visel, szemében tükröződnek az udvar színes fényei. Arcára fényt vet a hideg fehér égősorral körbetekert magas fenyő, kezeit a zsebében tartja, de ezúttal sapkát is visel. Elől és oldalt kikandikál csaknem hófehér haja és sápadt fülei. Azon kapom magam, hogy kedvelem, mikor sapkát visel. Olyan emberi tőle, olyan mindennapi srácnak tűnik, nem pedig egy jéghercegnek. Kiszállok a kocsiból és megállunk egymástól egy méterre.

– Szia! – mosolyodik el, és ez a mosoly megmelengeti a szívemet. Annyira őszinte, annyira kedves, mintha csak azt üzenné: „Üdv itthon, már vártalak!" Nem tudom, hogy csak én képzelek-e bele mindenfélét, hogy túlságosan sajátságosan értelmezem a szavait és az arckifejezéseit. De abban biztos vagyok, hogy korábban sosem nézett így rám.

– Szia!

Napközben nagy hótömeg esett, körülöttünk mindent tiszta és fehér jó borít, de a járda tökéletes meg van tisztítva. Szeretem a havat, de sajnos már régóta nem tudom élvezni. A régi házunkban a nagy hótömeg miatt beázott a tető, minél hidegebb volt, annál jobban fáztunk, és sosem volt sem időm, sem energiám arra, hogy mondjuk, hógolyózzak a többiekkel. Persze, Felivel építettünk hóembert, mikor kicsi volt, de a szemét szomszéd fiú mindig felrúgta.

Az érintetlen hófelületre téved a tekintetem. A Chestertől kapott cipőben nem fázik a lábam, így tétován álldogálok.

– Szereted a havat? – követi a tekintetem Chester, majd lehajol, és csupasz kezével felvesz egy adaghavat, majd elmélázva golyóvá gyúrja. Mintha csak kitalálná a gondolataimat. – Sosem hógolyóztam. Senki nem merne megdobni.

Fogalmam sincs, miért bujkál mosoly a szám sarkában.

– De szerettél volna?

– Nem – fintorodik el. – Még csak az kéne, hogy arcon nyomjanak egy adag hóval.

Csendben nézek magam elé.

– Te talán erre vágysz? – lepődik meg, és közelebb lép. Óvatosan felpillantok. Zöldeskék szeme szinte világít a sötétben, arcának fehér bőre kétoldalt piros, akárcsak a sapka alól kikandikáló fülei. Ma is kifogástalanul szép. Elbizonytalanodom.

– Nem is tudom.

Összehúzza a szemeit, és úgy vizslatja az arcomat. Tekintete átható, ezért fürgén lesütöm a szememet.

– Nem fogok hógolyózni. Még a te kedvedért sem – jelenti ki úgy, mintha amúgy bármit megtenne a kedvemért.

– Én nem is kértem ilyet! – vágom rá hevesen.

Chester leguggol mellettem, és elkezdi forgatni a hóban az előbb formázott hólabdáját. Nézem, ahogyan nő a gömb, tapad rá a hó és Chester időnként meglapogatja az oldalát. Lassan leereszkedem mellé, és én is elkezdek egy másik gömböt gyártani.

– Építettél már hóembert? – kérdi.

– Igen, Felicityvel. De mindig lerombolta a szomszéd srác.

– Mekkora pancser! – horkant fel Chester, mire megdermedek a mozdulat közepette. Nem tudom, mi a furább, hogy pont ő illet valakit ilyen jelzővel, csak mert az bántott másokat, vagy az, hogy empátia ébredt benne.

– Csak egy kisfiú. Egyidős Felivel, szerintem tetszik is neki. Évfolyamtársak – folytatom lassan a hógolyó növelését.

– Remélem, ettől még Felicity jól sípcsonton rúgta – vág felháborodott képet Chester, és komolyan nem tudom, mi van vele, hogy miért érzi ennyire szívügyének a dolgot. – Fel is vetem neki holnap reggel, hogy keressük meg ezt a pancsert és jól fenyegessük meg.

– A hatalmad fitogtatása nem fog megoldani semmit – közlöm szilárdan, mert nem szeretném, hogy ilyesmire tanítsa a húgomat.

– Már hogy ne oldana? Az mindig megold mindent – bámul rám pont úgy, mintha az imént valami óriási marhaságot mondtam volna. Nem felelek, ezért folytatja. – Minimum fel kellene rúgnunk a pancser hóemberét!

– Megteszek mindent, ami tőlem telik, hogy megvédjem a húgomat! – villan meg a tekintetem haragosan.

Chester meghökken a heves reakcióm láttán, majd kiegyenesedik, kezében immáron egy méretes hógömbbel.

– Hát pont ezt mondom én is! Hogy simán elérhetem, hogy soha senki ne merjen kötekedni vele!

– De én nem akarom ezt! – préselem össze az ajkaimat, miközben elszántan felnézek rá. – nem akarom, hogy a húgom ezt a példát lássa, és tévesen azt gondolja, így kell elrendezni a konfliktusokat!

– Nem értem, miről beszélsz! Hisz legutóbb is megoldottam a helyzetet!

– De hisz azok a lányok megijedtek!

– Pont ez volt a cél. Féljenek csak, és ne merjenek többé belekötni Felicitybe – bólogat Chester, mint aki jól végezte dolgát.

– Feli is megijedt! – bukik ki belőlem, mire Chester arcáról leolvad a győzedelmes mosoly. – Még mindig tart tőled.

– De hát... Miért? – pislog értetlenül.

– Mert bántasz másokat – hunyom le a szememet fájdalmasan. – Engem is bántottál, és bármikor megteheted újra. De a húgomat nem hagyom!

– Eszem ágában sincs bántani őt! – ellenkezik, és kétségbeesettnek hangzik. Előremozdul, azonban a kezében tartott hógolyó kibillenti az egyensúlyából, és bár sikerül megállnia a lábán, a termetes hógömb rám zuhan. Hátraborulok, miközben hideg nedvességet érzek az arcomon és a nyakamon.

Chester mellém pattan, és arra leszek figyelmes, hogy guggolva söprögeti rólam a havat.

– Bocs, ez egyáltalán nem volt szándékos! – mentegetőzik, majd megragadja a könyökömet, hogy felhúzzon.

Egész testemben megdermedek. Chester tekintete aggodalmas, piros arca életteli. És azt mondta: „bocs". Talán csak álmodom, vagy képzelgek.

– Jól vagy? – próbálkozik tovább, de szerintem nem vagyok magamnál. Mert olyat teszek, amit egyáltalán nem kellene, és ami pont emiatt nem is vall rám.

Megragadom a kabátját és lerántom őt is a hóba. 

Sziasztok! Köszönöm a türelmeteket! Próbálom hozni a részeket!! Illetve hamarosan megjelenik az új könyvem, ha esetleg valakit érdekel. 

Az új, hamarosan megjelenő regényem címe: Álmomban megleltelek.

Egy történet az első szerelemről, az új lehetőségek megragadásáról és a második esélyről. Főhősnőnk lába alól enyhén szólva is kicsúszott a talaj, ám egyszer csak elkezd utazni az időben: visszatér a gimnáziumi éveinek egy-egy napjára. Ráadásul még csak nem is egyedül...

Hamarosan fülszöveg és borító leleplezés! 🤍💙