A szívtelen fiú

40. rész

Lassan beköszönt a december és vele a karácsony előtti időszak.

A büfés incidenst végül sikerült elrendeznem Chesterrel, aki Sally nagy örömére végül az egész büfé megvétele helyett úgy döntött, „csak" annyit ad, hogy onnantól kezdve mindig ingyen kiszolgálnak. Vagy hát lényegében Chester számláját terhelve ingyen. Egyszer sem kértem semmit, így ez ennyiben is maradt.

December második hetének péntekén a Cutland család kidíszíteti a birtokot. Mire hazaérünk, az esti sötétség most millió színben pompázik, mindenfelé kivilágított házvonalak, a földön életnagyságú figurák, az oszlopokon csillagok, a fákon égősorok sorakoznak. Az élénk fények tükröződnek a havon, bevilágítják a járdát és furcsamód élettel töltik meg a hatalmas kertet. Óriási túlzás, egy csomó elpocsékolt pénz, mégis szépnek találom. Csak állok ott középen és gyönyörködöm benne.

– Ennyire tetszik? – kérdezi Chester mellettem állva. Az egyenruháját viseli, rajta világos szövetkabáttal. A haja már-már hófehér, eltűnnek benne a ráhulló hópelyhek, míg az arca és a fülei pirosak a csípős hidegtől.

Mikor így látom, mindig olyan emberinek tűnik. Tökéletes haja a hópelyhektől enyhe hullámzásba kezd, mindig fehér, sápadt arca pedig már-már szinte melegséget áraszt a pirospozsgássága miatt. Nem vitás, hogy övé a legszebb arc, amit valaha láttam.

– Igen – felelem végül halkan.

Rám pillant, és elfintorodik. Talán nem szereti a kivilágítást. A közeli kivilágított szarvas díszhez lép.

– Ezt a szarvast gyűlölöm a legjobban – mondja, miközben hanyagul megrúgja az egyik mellső lábát. – Anyám egyszer kizárt miatta a hidegbe.

Nem tudom, mit mondhatnék. Kérdezzek rá, hogy mi oka volt erre? Ehhez igazán nincs jogom. Mégis érdekel. Tudni szeretném, mit tettek ezzel a fiúval, amiért ilyenné vált.

– Szemét dög – folytatja a morgolódást, de csak bosszúsnak látszik és nem idegesnek. – Hogy mosolyog, mint aki emlékszik és gúnyolódik rajtam.

Pislogva hallgatom.

– Most nem? – fordul felém Chester és a szarvas arcára bök. – Te is látod, igaz? A kárörvendést a pofáján?

Félreérti, hogy nem felelek.

– Azt ne mond, hogy te is a szarvas pártján állsz! – lép közelebb.

Nem tudom, mi van velem, de nehezemre esik odafigyelni a szavaira. Az arcát figyelem. Biztosan az egész heti munka és suli lefárasztott, ezért koncentrálok ilyen nehezen. Hogy lehet valakinek ilyen szép arca? Ilyen szimmetrikus arcberendezése és éles, mégsem kemény vonásai? A kezeim önkéntelenül mozognak és találnak rá az arcára és tenyeremet arcának két oldalára simítom. Ahogy sejtettem. A bőre hideg.

Elkerekedik a szeme és hirtelen mintha melegség szökne az arcába.

– Mit... Mit művelsz? – kérdezi végül, de nem hangzik számonkérően.

– Arra gondoltam, hogy felmelegítem az arcod – vallom be őszintén, miközben tekintetünk összefonódik. Megint nem visel sem sapkát, sem sálat vagy kesztyűt, még csak össze sem gombolta a kabátját.

Csak bámul rám, én pedig rá, és az eltelő másodpercek óráknak tűnnek. Aztán megszólal.

– De a kezed... jéghideg.

Elkerekedik a szemem és elkapom a kezeimet.

– Ne haragudj!

Lassan megérinti az arcát, majd féloldalasan elfordul. Fogalmam sincs, mire gondol, és mi jön most, így dermedten várakozom.

– Nincs kesztyűd? – kérdezi végül felém pillantva.

– Ma reggel odaadtam Felicity-nek, mert kiszakadt az övé – sietek a válasszal.

Megint hallgatásba burkolózunk és megint ő az, aki megtöri a csendet.

– Jövő héten le kell tennünk a záróvizsgákat. Tanuljunk ma együtt!

Igaz, hogy nem kéri, de az is igaz, hogy nem is parancsolja. A hangjában olyasmi bujkál, mintha a jóváhagyásomra várna. Ez persze nem jelenti azt, hogy mondhatok nemet, ám olyan érzés kerít hatalmába, mintha nem is akarnék. Csak bólintok, ő pedig megindul a nagy bejárat felé. Két lépés távolsággal lemaradva követem, hátizsákomat magam előtt tartva, mintha csak pajzsként használhatnám odabent.

A házba lépve édes illat csapja meg az orromat. Fahéj és méz.

– Hozzon két forrócsokoládét a szobámba – utasítja az egyik alkalmazottat Chester, miközben másik kettő elveszi a kabátjainkat.

– Legyen szíves – csúszik ki a számon.

Chester megdermed, de aztán lerázza magáról a rosszérzését.

– Legyen szíves – bólint, mire az alkalmazottnak elkerekedik a szeme, de nincs mersze kommentálni a dolgot. Meghajol és ígéri, hogy máris teljesíti a kérést.

– Mindenkit kérnem kell? – érdeklődik Chester, miközben felfelé tartunk a lépcsőn. Ő megy elől, míg én mögötte. A ház belülről is fel van díszítve. Boa és égősor fut végig a korláton, a két lépcsősor között pedig egy óriási fa lett felállítva.

– Így illik – felelem.

– Azt is, aki nekem dolgozik? Akinek az a feladata, hogy kiszolgáljon? – pillant hátra kissé értetlenül.

– Igen. Ezzel is kifejezed, hogy hálás vagy, amiért elvégzi helyetted a munkát. Megkéred és megköszönöd.

– De pénz kap érte.

– Ez egyfajta tisztelet, amit megadunk minden embertársunknak – magyarázom, miközben felérünk az emeletére és a szobája felé vesszük az irányt.

– Tehát azt állítod, az én köreimben senki nem tiszteli a másikat? – próbálja megérteni. Fájdalmasan lehunyom a szememet, hiszen rátapintott a lényegre.

– Sajnálom. 

Nagyon Boldog, Békés és Szeretetben Gazdag Karácsonyt Kívánok mindenkinek!! 💜💙