Strangers Hell (magyar)

Hatodik rész- Mindjárt

Will szemszöge:

Reggel 8 óra. Will már izgatottan pakolászta a bőrőndjét, ahogy ezt mindenki más is tette. Mindenfélét bepakolt igen minimális kis kék pakkjába. Ruhák, tisztálkodási dolgok, meg minden ami kell egy másfél hetes utazáshoz. 

Már épp cipelte ki a folyosón a cuccait, amikor a résre nyitott ajtón, ami Tizi szobájához vezetet, pont belátott. A lány ott üllt a már rendbe rakott ágya szélén, és egy papír darabot nézegetett, pontosabban Mike egyik levelét és közben mosolygott, tudta, hogy még ma látni fogja szerelmét.

-Húsz perc és indulunk Will.- Szólt rá Willre az anyukája, Joyce, aki idegesen pakolászott, és mászkállt a házban.
-Jonathan is jönni fog?- Kérdezte Will, aki egy helyben ácsorgott kezében a nehéz pakkjával.
-Nem tudom. Tegnap megpróbáltam bekopogni hozzá, de semmi. Minden függöny be van húzva, és nagy csönd van odabent. Kezdek aggódni miatta.- Válaszolt a kapkódó anyuka, aki épp a haját igazgatta.
-De lehet, hogy nem kéne rágódnom miatta, hiszen egy felnőtt férfi, igaz? Ha akar el jön Hawkisnba magától.- Tette hozzá

A húsz perc elteltével mindenki már bepakolt az autóba, és készek voltak a hat órás autó útra.
-Nos, akkor ha jól számolom, délután kettő, vagy három fele ott leszünk.- Mondta Joyce, miközben az uti térképet forgatta a kezében. Aztán elindultak.

11 szemszöge:

Még csak harminc perce lehettek az úton, de ezt Tizit nem érdekelte. Az autó ablakához támaszkodva figyelte az autó pálya melletti elhelyezkedő tájat. Végtelen rétek, tele friss tavaszi virággal.

 De neki valahogy mégsem ez járt a fejében, hanem valaki. Michael Wheeler. A lány felidézte a fiú külsejét. Fekete göndör haj, mogyoró barna szemek, és persze jó sok szeplő. Tizi halványan elmosolyodott, végre láthatja. Biztos volt benne, hogy ezt Mike is így gondolja.

Egy zökkenés rántotta ki az álmodozásból, és körül nézett az utas térben. Will zavartalanul aludt, majdnem csorgó nyállal, Joyce pedig az utat figyelte.

Mike szemszöge:

Mike vekkere pontosan kilenc órakkor szólalt meg. Mike kómásan kisétált szobájából, egyenesen le a lépcsőn. Szemét törölgetve vette észre, hogy mindenki más az asztalnál üllt, teljesen felöltözve.
-Hát ti? Mi ez a pucc?- Kérdezte álmosan.
-Elfelejtetted Mike? Ma jönnek Willék, tudod!- Válaszolt neki az anyukája két rágás közt. 
Mike egyből felébredt.
-Oh basszus!- Rohant fel azonnal.
-Kisfiam! Hogy beszélsz.- Szólt utána az Apja, persze Mike semmit nem halott már belőle.
Gyorsan felkapott rendes ruhát, mert gondolta, hogy a pizsama nem lesz megfelelő. Mint a villám Mike beágyazott, és össze pakolt a szobájában.

Levetődött az ágyba, és elő vette saját walkie-talkieját.
-Valaki itt van? Vége.- Mondta és várt egy pár másodpercet, majd amikor már le akarta rakni, valaki vissza szólt.
-Igen! Én vettem!- Hallatszódott Dustin jellegzetes hangja.
-Dustin! Legalább te!- Szólt is vissza neki egyből Mike.
-Na és várod már Willéket? Jön a te Tizid is.- Mondta Dustin boldogan. Mike arcáról halványodott a mosoly.
-Ja, persze..- Válaszolt kicsit furán.
-Nem örülsz neki? Itt hallgattuk egész eddig mennyire hiányzik neked a lány.-
-De, de. Mennem kell, vége.- És Mike lerakta és elkezdett gondolkozni. Tényleg hiányzott neki és szerette is, nagyon, csak... Mióta tavaly Tizi "dobta őt" azóta egy nagy lyukat hagyott ez Mike szívében. Hiába, hogy utána megbocsáltot neki Tizi, de ő valahogy már nem tudta ugyanúgy szeretni. Lehet azért, mert az egész megsértődős dolog elég igazságtalan volt. A lány nem hallgatta meg őt, akárhogy is kapart Mike érte. 
-Ez biztos így van mindenhol.- Gondolta. Terve volt még, hogy megpróbálja erőltetni az érzelmeit iránta, hátha egyszer újra vissza áll, de a lelke mélyén tudta, hogy ez nem fog menni.