Negatív

4. fejezet - Üresjárat (II. rész)

Miután szerda reggel Réka elment tőlem, egész nap rá gondoltam. Nagyon jó volt a két együtt töltött este, végig olyan érzésem volt, mintha már régóta együtt lennénk. A szex is hihetetlenül jó volt vele, de ő is mondta, hogy ugyanígy érez. Őszintén tudtunk erről beszélgetni, örültem, hogy semmit sem kezelt tabuként, és hogy ilyen hamar rátérhettünk ezekre a témákra, és nem kellett hónapokig gyötrődnöm, hogy mit és mikor mondhatok el neki. De neki is tetszett, hogy nyitott voltam, mesélt az előző barátnőjéről, aki velem ellentétben nem ilyen volt, konkrét dolgokat is említett, hogy mik nem működtek. Én is nyugodtan beszélhettem előző tapasztalatokról, jókról és rosszakról is, elmondtam neki mindent, amire kíváncsi volt, és én is sok mindenről kérdezgettem őt. Megbeszéltük azt is, hogy mire vágyunk még egymással, miket lenne jó együtt megvalósítani, aztán az is szóba került, mennyit és hogyan önkielégítünk, úgyhogy nagyjából minden lényeges dolgot körüljártunk. Kár, hogy az érzéseimről nem tudtam neki ilyen könnyedén beszélni, de szerintem magától is rájöhetett, hogy mennyire fontos volt nekem, reméltem, ezután már jobban fog működni közöttünk a kommunikáció, amikor nem vagyunk együtt.

De aztán megint csak egy-két üzenetváltásunk volt naponta, ez egy kicsit visszarántott a földre. Tudtam, hogy elfoglalt volt, meg hogy ő másik időzónában élt, de akkor is rossz volt, hogy alig beszéltünk. Nem attól féltem, hogy csak úgy dobni fog engem, mert voltak olyan megnyilvánulásai, hogy hosszútávon tervez velem, hanem egyszerűen nem esett jól, hogy amikor távol voltunk egymástól, úgy tűnt, mintha nem nagyon érdekelném őt. Persze, mondta, hogy azt sem tudta, milyen nap volt, de nehéz volt beleképzelnem magam a helyébe, hogyha olyan fontos lennék neki, akkor miért nem tud minden nap rám áldozni egy kevés időt.

Azért igyekeztem nem folyton róla kattogni, a héten többször kimenten fotózni, egyszer találkoztam Lillával is, de akkor elég hamar szóba került Réka. Elsétáltunk az Oktogonig venni egy gyrost, amit egy városligeti padon ettünk meg. Megbeszéltük, hogy utána eljön velem a hatodik kerületbe fotózni, meg szidtuk az időjárást, hogy milyen dolog már, hogy május elején kabát kell, aztán el is röhögtük magunkat, hogy tényleg olyanok lettünk, mint az öregasszonyok. Kérdezte, hogy vagyunk Rékával, én meg elmeséltem, amit legutóbb a családjainkról beszélgettünk egymással. Azt is megemlítettem, hogy keveset beszélünk, és ennek nem annyira örülök, de próbálom elfogadni, hogy ő ilyen volt, ahelyett, hogy ezen keseregnék.

– Lehet, hogy már megszokta, hogy csak magára számíthat, ezért nem írogat állandóan – mondta Lilla.– Amit mondtál a családjáról, ez alapján szerintem van benne logika.

– Én inkább arra gondoltam, hogy neki általában sosem kellett megküzdenie senki figyelméért, őt mindenhol szeretik, ahol csak megfordul. De igen, az apja a kivétel, úgyhogy lehet, ez olyan mély nyomot hagyott benne, hogy inkább nem teper senki után.

– Áh, ki tudja, ki milyen lelki sérülés miatt lett olyan, amilyen – sóhajtott Lilla. – De ha nem tetszik, hogy nem keres, miért nem szólsz neki?

– Akartam, de hogy lehet ezt úgy közölni, hogy ne legyen teljesen erőltetett? "Légyszi két műtét között írj nekem, és amikor lefekszel aludni vagy felkelsz, én legyek az első gondolatod." Nagyon bénán hangzik – mormoltam.

– Így tényleg, szóval csak simán mondd meg, hogy beszéljetek többet.

– Hát, de nem tudom, hogy lehet ezt normálisan megmondani... – mormoltam tűnődve.

– De lehet, hogy csak nincs állandóan a kezében a telefon.

– Azért szokott kitenni insta sztorikat – mondtam, bár nem voltak ezek akkora volumenű sztorik, eddig volt egy-két selfie, reggeli kávé és napfelkelte.