11. A csoda

10 2 0
                                    

     Lina tompa zsibbadtsággal a végtagjaiban ébredt fel, azonban mikor ki akart nyújtózni, szomorúan rá kellett eszmélnie, továbbra is a kórházi ágyon fekszik és még az orvosok is lemondtak róla, hogy valaha is újra tudna majd nyújtózkodni. Valahogy ő mégsem tudta ezt elfogadni. A lelke mélyén egy apró hang azt üvöltötte, ez nem lehet igaz, ez nem történhet meg vele. Ez nem az ő sorsa, küzdenie kell! Az utóbbi gondolat pedig egyre többször visszhangzott a fejében, szinte már az őrületbe kergette.

     Most valahogy a szokásosnál lassabban ébredezett. Szemein súlyos fáradtság ült, fejében csak igen lassan akart felszállni az érzéstelenítők által okozott köd. Halványan emlékezett rá, hogy előző nap (vagyis igazából ki tudja, mikor) Theresa nővér egy gyors látogatást tett nála, majd mielőtt elment, percekig a lány kulcscsontja és homloka fölött tartotta a kezeit, amikből mintha szokatlan, zsibbasztó forróság áradt volna, bár erre Lina már nem igen emlékezett. Abban viszont biztos volt, hogy utána pillanatok alatt mély álomba zuhant. Mintha még álmodott is volna valamit egy angyalról, de abból is csak egy fakó érzés maradt meg.

     Nagy nehezen magához tért, közben a hallása is kitisztult. Fülét megütötte barátja mély hangja és anyukája lágy szavai, ahogy tőle nem messze, valahol az ágy végénél beszélgettek:

     – ...hogy tegnap itt járt. Nem nagyon értettem, hogy mit mondott, mit csinált, de nagyon lelkes volt – mondta éppen Theo elgondolkozva, csipetnyi reménnyel a hangjában.

     – Bárcsak én is olyan bizakodó lehetnék, mint ő – sóhajtott gondterhelten a lány anyukája. – De sosem tudtam igazán hinni az ilyen dolgokban. Nekem ezek túl szépnek tűnnek ahhoz, hogy igazak legyenek...

     Lina hallotta, hogy Theo már éppen nagy levegőt vesz, hogy válaszoljon, de végül az ajtó nyílásának hangja félbeszakította. Koppanó léptek zaja hallatszott, amiket egy puhább talpú cipő követett. Az ajtó becsukását követően egy pillanatra csend lett a szobában. Csak ruhák surrogását, levegővételt és lépéseket lehetett hallani.

     – Theo, Melinda – biccenthetett Theresa nővér szokásához híven köszönésképp.

     Miután köszöntötték egymást, a – hang alapján fiatal – orvosnő elkapta Lina édesanyját és beszélgetni kezdett vele. A lány azonban nem figyelt. Figyelmét sokkal jobban lekötötte a puha léptekkel mellé siető nővér.

     – Szia! Egész jól festesz most – hajolt oda hozzá vidáman. A fiatal nő hosszú haja finoman megcsiklandozta a vállát.

     Tenyerét a homlokára tette, mintha azt nézné, van-e láza, majd gyorsan el is vette. Ahhoz mégsem volt elég gyors, hogy Lina ne érezze, ahogy a nővér keze pillanatok alatt felforrósodik. Furcsán kellemes érzés kerítette hatalmába és újra elálmosodott.

     – Bocsi – súgta oda neki titokzatosan Theresa nővér, mintha valami tiltott dolgot csinált volna éppen az előbb. – Most még nem lenne rossz, ha ébren maradnál.

     A lány nem értette, miért mondja ezt, hiszen úgysem vették jelenleg semmi hasznát. A többiek a nővéren kívül talán nem is tudták, hogy most is hallja és érzi, ami körülötte történik. De! Hiszen Theo tudhatja! – eszmélt rá. Hirtelen elviselhetetlen vágyat érzett arra, hogy megölelje a fiút. Vagy legalább megfogja a kezét. Érezni akarta, hogy ott van vele.

     – Theo! – szólalt meg Theresa nővér lágy hangon, mintha csak meghallotta volna Lina gondolatait (amit a lány ezek után már akár elképzelhetőnek is tartott).

     – Igen? – jött közelebb a fiú.

     – Gyere. Linának most szüksége van rád – hallatszott ki egyértelműen a mosoly a nővér hangjából.

Álruhában (𝔟𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱)Where stories live. Discover now