8. Menekülés

13 1 0
                                    

     Hevesen kapkodott levegő után, tüdejét minden lélegzetvételnél marta a keserű szag. Izmai remegtek, ugrásra készen feszült minden tagja. Először semmit sem látott a szobában, de ahogy szeme megszokta a Hold ezüstös fényét, lassan kirajzolódtak előtte a berendezési tárgyak.

     Hirtelen a saját lihegésén át meghallott egy neszt, amitől szíve még hevesebben kezdett verni: valaki más is volt rajta kívül a szobában. Lina érezte, ahogy hátán és karján felborzolódnak a piheszálak a rémülettől. Álma még elevenen élt minden sejtjében, a rettentő szag pedig csak még inkább valóságossá tette a képeket. Gyorsan oldalra kapta a fejét és szembetalálta magát Martha nővér üvegesen csillogó tekintetével.

     A nő eszelősen bámulta a lányt, vörös hajának néhány tincse izzadtságtól csillogva tapadt a homlokára. Kezében csöpögő, fehér kendőt tartott. Karjai megdermedtek a levegőben, mozdulatlanul nézett farkasszemet Linával. Láthatóan nem számított rá, hogy a lány fel fog ébredni.

     Majd hirtelen előre lendült. A lány szíve kihagyott egy ütemet, de a másodperc tört része alatt magához tért és védekezően meglendítette a lábát. A kendő alig néhány centire suhant el az arcától, szörnyű bűzt hagyva maga után, amitől elakadt a lélegzete, míg Martha nővér a rúgástól hátratántorodott és hátával nekiütközött a túlsó falnál álló szekrénynek.

     Lina nem várta meg, hogy a nő felocsúdjon az esésből, kipattant az ágyból. A takaró, a rúgásnak köszönhetően, rácsavarodott az egyik lábára, így értékes másodperceket veszített, amíg végre sikerült leráznia magáról. De még így is hamarabb érte el az ajtót, mint Martha nővérnek sikerült volna feltápászkodnia a földről. Egyetlen hang nélkül feltépte és kirontott a folyosóra.

     Már most megérezte a betegsége hátrányait: nehezen kapkodott levegő után és égett a tüdeje. Mégsem állt meg. Valahol a lelke mélyén tudta, hogy ha a nővér utoléri, akkor neki vége van. Vagy lehet, csak az életösztön szólalt meg benne. Igazából nem számított, csak futott előre lélekszakadva.

     Cipőjét az ágya alatt hagyta, nem volt ideje magára kapni, így mezítláb kellett menekülnie. Az épület vajszínű kövezete hideg volt ugyan, de mindenképpen nagyobb előnyt jelentett most számára, hogy nem csúszik a talpa. Szinte hangtalanul rohant végig a folyosón, egészen a csarnokig. Egyetlen pillanatra torpant csak meg: hirtelen végigfutott benne a gondolat, hogy felszalad a lépcsőn az első emeletre és megkeresi Theresa nővér szobáját. Végül azonban a mögötte dübörgő léptek hatására irányt váltott és mégis inkább a kétszárnyú ajtó felé száguldott. Magában imádkozott, hogy legyen nyitva, és rendkívüli szerencséje volt, ugyanis az igazgatónő ezúttal valamiért elfelejthette bezárni.

     Résnyire tárta a hatalmas ajtószárnyakat és kicsusszant közöttük. A szíve a torkában dobogott. Ahogy meghallotta a háta mögött Martha nővér fojtott kiáltásait, elrugaszkodott és, égő tüdejét figyelmen kívül hagyva, eliramodott az üvegházak felé. Sejtette, hogy a nővér egyenesen oda menne, hiszen ő is jól tudta, mint szinte mindenki az intézetben, hogy Lina előszeretettel tartózkodott ott. Ezért nem is kifejezetten oda tartott, csak meg akarta kerülni az épületeket, hogy az intézet mögé juthasson. Örökké ugyanis nem menekülhetett, mert a betegsége nem hagyta volna, de legalább addig el akart bújni, amíg valaki meghallja az üldözője őrült kiáltásait és a segítségére siet. Lina érezte, hogy amilyen sokkos állapotba került, ő maga képtelen lenne segítségért kiáltani.

     Már éppen elérte volna az elágazást, mikor meghallotta Martha nővér keserves hangját jóval távolabbról:

     – Lina, kérlek! Segítenem kell neked! – üvöltötte szánalmasnak ható hangon.

Álruhában (𝔟𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱)On viuen les histories. Descobreix ara