Negatív

1. fejezet - Emlék

Furcsa volt visszagondolni azokra az időkre, amikor maszk nélkül lehetett emberek közé menni, vagy megrendeztek olyan programokat, mint egy gimis gólyatábor. Egy áprilisi napon a Városliget frissen felújított játszóterén fotóztam tisztes távolságból a BMX-es srácokat, amikor oldalra pillantva észrevettem Rékát. Egyenesen felém tartott, úgyhogy már semmiképpen sem tudtam volna elkerülni a találkozást. De nem is akartam, az a mosoly az arcán újra előhozta a régi érzéseimet.

Emlékeztem, tíz évvel ezelőtt óriási tömeg volt a Nyugati pályaudvaron, a gólyatáborba indulás gyülekezőhelyén, nem is gondoltam volna, hogy ennyien leszünk egy évfolyamon. Voltak, aki már azonnal bemutatkoztak egymásnak, és beszélgetni kezdtek, én inkább csak felmértem a terepet. Akkoriban farmert hordtam edzőcipővel, és külföldi alternatív rock zenekarok pólóival. Szerettem még az olyan kiegészítőket, mint például anyám régi vékony bőrszíjas karórája, vagy sajátkészítésű fonott karkötő valamelyik barátomtól, vagy egy ezüst nyaklánc, egyszerű medállal. Finomabb arcvonásaim miatt fiatalabbnak tűntem a koromnál, de ezt fekete szemfestékkel próbáltam ellensúlyozni, egyébként ezen kívül nem sminkeltem. Zöld szemem és szőkés, világosbarna hajam volt, ami a vállamig ért, a hangulatomtól függött, hogy éppen kiengedve, vagy összefogva hordtam. Az általános iskolás osztályomban jó tanuló voltam, a többiek kedveltek, adtak a véleményemre, de nem voltam stréber. Tudtam, hogy tetszettem pár srácnak, de mivel nem kezdeményeztek, így semmi sem történt, azért annyira nem voltam vagány, hogy én tegyem meg az első lépést, inkább háttérből szemlélődős típus voltam. Úgy éreztem, gimiben hasonló szerepem lesz.

Amúgy el sem akartam menni a táborba, de aztán engedtem anyám cseszegetésének. Apámmal válófélben voltak, gondoltam nyugodtan akartak veszekedni otthon nélkülem. Egyébként külön-külön bírtam a szüleimet, de együtt elviselhetetlenek voltak, úgyhogy annyira azért mégsem volt nagy áldozat lelépni otthonról pár napra.

A sokaságot látva mégis úgy éreztem, hogy semmi kedvem nem volt az egészhez, már az is izgalmasabb programnak tűnt, ha minden nap kint csöveztem volna a Városligetben a legjobb barátnőmmel, Lillával. De nem merengtem ezen sokáig, mert valaki rám köszönt:

– Szia, Gréti.

Rékával találtam szembe magam. Egy általános iskolába jártunk, de ő már két éve elballagott. Tudtam, hogy ebbe a gimibe járt, de hirtelen nem értettem, mit keres az elsőévesek között, aztán megláttam a DÖK-ös pólóját, és leesett, hogy valószínűleg szervezőként vesz részt az eseményen. Ezen már annyira nem csodálkoztam, általánosban is szeretett szerepelni, sulis rendezvényeken gyakran mondott verset, minden év végén pedig ő is megkapta a „jó tanuló, jó sportoló" díjat.

Persze nem ezért jegyeztem őt meg magamnak, hanem mert Réka volt az egyik legjobb csaj a suliban, mindenki tudta, hogy ki volt ő. A fiú osztálytársaim még nyolcadikban is emlegették a nevét, amikor arról beszélgettek, hogy kit kéne megdugni. Akkoriban terjedt el róla pletyka szinten, hogy gimiben egy csajjal kezdett kavarni, számomra ez azért volt érdekes, mert ő volt az első lány az ismeretségi körömből, akivel kapcsolatban ez felmerült. Azóta is érdekelt, vajon volt-e valóságalapja, de akkoriban nyilván nem sok esélyem volt kideríteni, mivel már nem jártunk egy suliba.

Nem nagyon tudtam róla elképzelni, hogy érdeklik a lányok, bár igaz, hogy ezt kívülről nézve nem lehetett megállapítani. Amikor nyolcadikos volt, folyton egy sráccal lógott, elvileg együtt jártak, de egyébként szinte semmit se tudtam róla. Hatodikos koromban egy szobában voltam vele nyáron angol táborban másik négy lánnyal együtt, ott néha beszélgettünk egy kicsit, de ebben ki is merült a viszonyunk, szeptembertől ő már a gimit kezdte. De úgy tűnt, emlékezett rám, ha idejött üdvözölni.