LELKEK SÓHAJA

| első fejezet |

― Erre most valami nyálas együttérző szöveget kellett volna reflektálnom? ― kérdeztem visszatérve az értesítésektől rezgő mobilomhoz.

― Bízom benne, hogy nem kell egy negyven fokos nyári napig várnom, amíg felolvadsz.

― Hacsak nem gondolod magad a Titanic-nak, ez a jéghegy nem áll az utadba ― mutattam végig magamon, majd az operatőrök mögött visszaszámláló rendezőre hangolódva szegeztem tekintetemet a kamerának.

― Köszöntöm a kedves nézőket, ez itt a Lelkek sóhaja, én Daphné Fournier vagyok. A kifogástalan megjelenésű úriember mellettem pedig Tristan Savrinn, a YouTube legfényesebben ragyogó csillaga... reméljük nem hullócsillaga.

― Figyelmes tőled, hogy egy egész országot bíztatsz arra, szorítsanak nekem, nehogy elrontsak valamit. Bár őszintébbnek tűnne, ha te magad is bíznál bennem és valóban azt remélnéd, ügyes leszek, nem pedig a bukásomért fohászkodnál.

― Nem bízom senkiben és nem is az internet bohócával fogok kivételt tenni.

― Ez a bohóc szeretne veled egészséges kapcsolatot kialakítani a gördülékeny közös munka érdekében, de te esélyt sem adsz neki. Attól a pillanattól, hogy beléptem azon az ajtón lenézel és nem feltétlenül azért, mert elhasaltam ― halántékát dörzsölve, mintha kimasszírozta volna magából a feszültséget, amikor legközelebb felém fordult, nyugodt, már-már elfúló hangon intézte szavait. ― Bárki is törte össze a szívedet, nem szolgáltam rá, hogy szilánkjaival engem karmolj.

― Nem tudsz te semmit.

― Azzal valóban nem vagyok tisztában, hova tűntél az esküvőd napján, ahonnan vissza sem tértél egy teljes éven át, de ez rajtad kívül mindenki számára egy megoldatlan rejtély. Azt viszont tudom, hogy a producerek ultimátumot adtak neked, melynek értelmében, vagy együtt vezetjük a műsort, vagy búcsút vehetsz a fényűző élrtedtől, mert kirúgnak. Papíron te vagy a főnököm és kizárólag a viszonyunknok áll vagy bukik, hogy meddig maradsz az.

Szemöldököm a homlokomra szaladt, ahogy meghökkenve vizsgáltam a fiú vonásait. Tekintete, mint a súlytalan világűr, sötétlett, mégis, a lámpa fénye üstökösként varázsolt bele melegséget. Álla erős vonalak metszeteként csúcsosodott, vékony száját aránysonak feltüntetve. Orrcsontja enyhén görbe vonulattal tette emberivé, mégis, szavai oly ridegen szorongattak, hogy karomon libabőr futott végig.

― Szerencséd, hogy ez nem egy élő adás! ― sziszegtem fogaim közt és indulataimtól vezérelve az öltöző felé csörtettem.

A székre terített kabátom zsebéből előhalásztam az öngyújtómat és alsó ajkamra ültetve egy szál cigit, ültem ki a helyiségből nyíló tűzlépcsőre. Remegő ujjakkal gyújtottam meg, majd fogaim közé szorítva mélyet szívtam a dohányból. Éreztem, ahogy a füst szétárad testemben és a bennem lüktető vér helyét homályosan gomolyogva veszi át.

Különös élvezetet lelek abban, ahogy a kátrány a tüdőmet marja, miközben lehunyt szemekkel adom át magam a lassú méregnek. A szél bőrömre telepedve fríssített fel s belekapott szigorúan szorosan összefogott copfomba. Eső kénes szaga szökött orromba, ahogy a komor délelőtt városi hektikus zsúfoltságban az autók kerekei megpördültek a pocsolyákban.

― Vedd fel, még megfázol ― Ahogy meghallottam egy óvatosan lejtett férfi hangot, tudtam jól, hogy a cigiszünetemnek, azaz a két perces boldogságom fejét egy aggódó buzsgómócsing, felém nyújtott kabáttal csapta le.

― Nem izgat.

― Nekem viszont bűntudatom lenne, ha azzal a tudattal hagytalak volna itt, hogy petefészek-gyulladást kapsz, amiért nem erősködtem jobban ― azt hitte, ha aggodalommal hangsúlyozva győzköd, majd hat az érzéseimre. Bizonyára nem volt tisztában azzal, hogy nem rendelkeztem efféle gyengítő körülménnyel.

― Te bajod ― feleltem jeges hangon.

Azt vártam, hogy az érdektelenség annyira eltaszítja, visszavonul, ám ehelyett szolidaritást tanúsítva levette kabátját és helyet foglalt mellettem a lépcsőn.

― Ha arra számítottál, hogy megesik rajtad a szívem, közlöm, tévedtél ― ráztam meg szemei előtt az öngyújtómat, amivel meggyújtottam egy újabb szál cigarettát.

― Valójában... pontosan erre számítottam.

― Szóval kiismertél két perc alatt?! Megadhatnád a recepted, mert nekem még huszonhárom év alatt sem sikerült.

― Átlátok rajtad; csökönyösséggel és érinthetetlenséggel teremted meg a Lara Croft-féle női őserőt, amit sugározni akarsz. A páncélod valami sötét aura takargatására hivatott megteremtődni, ami olyan pusztító energiával temetne maga alá, hogy védekezés híján összeroppannál ― némán hallgattam, ahogy ez a srác, akivel öt perccel ezelőtt találkoztam, rátapintott viselkedésem lényegére. Torkomat immáron nem a füst, sokkal inkább a felismerés, miszerint lelepleztek, fojtogatta. ― Ez viszont apró megfigyelések által rajzolt vázlat, ami csak akkor kerül kiszínezésre, miután megismertelek.

― Jó emberismerőnek hiszed magad ― állapítottam meg gúnyos nevetéssel kiemelve mennyire gondoltam mindazt őszintén. Legalábbis mennyire láttattam annak. ― Hát nem vagy az.

― Mi a kedvenc színed?

― Utálom a színeket.

― Az kár, mert egy egész szivárvány rejztőzik benned ― húzott elő egy színes kendőt copfom öleléséből. Elég olcsó és elavult bűvésztrükk...

― Most megtisztelve kellene éreznem magam, hogy egy mágussal dolgozhatok együtt?

― Nem vagyok mágus, csupán szeretek örömet okozni másoknak. Csak, hogy tudjam, te is élőlény vagy... Megajándékoznál egy mosollyal? ― fordult felém reménnyel fénylő arccal, ám én arcába fújtam a számat betöltő fehér homályt.

― Fais de beaux rêves! [francia: Szép álmokat!] ― vicsorítottam, majd felálltam és megigazítottam ruhámat, mitegy jelképesen is összekapva magam. ― Nem mosolygok. Szarkalábakat okoz.

helló belló! ❥
köszönöm szépen azt a sok-sok kedvességet, amit tőletek kaptam! ♡
remélem az első fejezet felkeltette az érdeklődéseteket és velem tartotok a továbbiakban is ツ
legyen további csodás napotok!
ezer puszi <3