Az örök határsértő

22. fejezet - ...ha a te szemeidben sötétség rejtőzik?

– Belenéznék a táskájába is – adta vissza a kiskönyvem a nő.

– Hát persze – feleltem a lehető legtermészetesebben.

Izzadt a tenyerem, amikor kinyitva a nő elé tartottam a táskám. A Makarov ott lapult az alján, egy fekete kardigánt terítettem rá, hogy ne legyen feltűnő. A hölgy összeszűkített szemekkel kémlelte táskám tartalmát.

– Rázza meg – kért.

Kissé értetlenül ugyan, de engedelmeskedtem, ügyelve rá, hogy ne túl erősen rázzam.

– Jaj, Margó néni, nincs Magdánál alkohol – mérgelődött mellettem Lilla. – Tessék már beengedni.

– Te csak maradj csendben, Szalai – torkolta le Margó néni, Lilla a szemeit forgatta. – Mehet – intett nekem. – Aztán igyekezzen, mert tízkor takarodó van – tette még hozzá, és leült a helyére.

Megkönnyebbülten zártam be a táskámat, és követtem Lillát a másodikra. Egy széles folyosón sétáltunk végig, innen fehér ajtók vezettek szobákba jobbra is, balra is. Némelyik zárva volt, némelyik nyitva, bepillantást adva az ott lakó lányok életébe. Láttam fehérneműt lógni a függönykarnisról, egy piros lábast a padlón az egyik szoba közepén, egy meztelen lábat lelógni a felső ágyról, és azt, ahogy egy lány egy másik lány haját vágta egy kék lavórba.

Lilla az utolsó szobához vezetett, még egyszer hátrapillantott rám a válla felett, mielőtt benyitott. A szűk szobában két emeletes ágy helyezkedett el, az egyik alsó matracon két lány ült, velük szemben a felső ágyon egy harmadik gubbasztott. Egy negyedik lány az elfüggönyözött ablak alatt álló asztalnak támaszkodott, karjait összefonta mellkasán. Mindnyájan elhallgattak, és felénk fordultak, amikor beléptünk.

– Megérkezett Magda – jelentette be a nyilvánvalót Lilla, és bezárta mögöttem az ajtót.

– Sziasztok – biccentettem zavartan.

– Szia – jött a hasonlóan megszeppent válasz négyüktől.

Ezt feszült csend követte. Lillára sandítottam, barátnőm a szoba közepére lépett, és egyesével elkezdte bemutatni a jelenlévőket:

– Ők itt Marika és a húga, Ágika. – Az ágyon ücsörgő lányok közül az egyik halványan elmosolyodott, a másikuk sután intett. Jobban megnézve őket észrevettem a hasonlóságot kerek arcukban, valamint mindkettejük haja ugyanolyan árnyalatú szőke volt. – Ő itt Zsóka – bökött Lilla a felső ágyon heverő, rövid és fekete hajú, ültében is alacsonynak tűnő lányra, ő intett egyet. – Ő pedig Rózsa – mutatta be Lilla az asztalnak támaszkodó, vékonyka lányt. – Rózsi Barcikára való – tette hozzá.

– Tényleg? – csodálkoztam el.

Rózsa szintén fekete, de hosszú hajú, roma lány volt, tekintetét idegesen kapkodta köztem és a papucsa orra között.

– Még Karolát várjuk – kotyogott közbe Zsóka.

– Most hol van? – kérdezte Lilla.

– Csúszott a műszakkal – felelte a testvérpár közül az idősebbik, Marika. – Azt mondta, hogy lepakol, és jön.

Gyanakodva ráncoltam homlokom.

– Ki ez a Karola? – fordultam Lillához. – Megbízható? Mert tudnotok kell – intéztem a lányokhoz kissé kelletlenül –, hogy ugyan Bori sem veszélytelen, én viszont a szovjeteknek teljesítek parancsot. Ha egyikőtök lebuktat minket, mind bajba kerültök.

Összenéztek, rémülettel vegyes elszántságot láttam mindnyájuk arcán.

– Ha megszabadítotok minket Boritól, felőlem aztán akárkinek teljesíthetsz parancsot – mondta Zsóka.