Narancsvirágok

9. fejezet

Megrázta a fejét, és fojtogató gondolatait elzavarta pár pillanatra. Kiszállt, és bement az iskolába, megállt a portás ablakánál, és kedvesen beköszönt.

- Szia Robi! - nézett be az ablakon, hogy egykori kollégájának köszönhessen. 

- Misi! Hát téged erre is látni? - pattant fel a portásbácsi, kinyitva az ajtót, és átölelte a férfit. - Ezer éve nem láttalak erre! Mi járatban? 

- A lányomért jöttem, de korábban érkeztem. Nem ment még el, nem?

- Nem láttam erre Linát, biztos tanul. Sokat szoktam itt látni, amikor később végez, itt tanul, vagy az egyik tanárával beszél. Olyan jó lány!

- Igen. - mosolyodik el Mihály, és könnyed baráti csevejbe elegyedik régi kollégájával, akivel még a polgármesteri hivatalban dolgoztak. 

Egyszerre kezdtek, és sajnos egyszerre is lettek elküldve a leépítés miatt akkoriban. Míg Mihály a kis zsákfalu önkormányzatán kapott állást, addig Robi bácsi (vagy a diákok által Stan bácsi) pedig itt kezdett dolgozni. 

Épp, hogy megszólalt a nagyszünet felét jelző apró csengőszó, ez a kettő férfi kényelmes beszélgetésbe elegyedett. Mihály felnézett a portával szembeni nagy lépcsőre, ahonnan egy ismerős alakot látott. Magas férfi, hosszabb hajjal, és borzasztóan ismerős arccal. Öltözéke laza, kezében pedig tankönyv van. Megállt, hogy két lánnyal beszélhessen, ami pont elég idő volt arra, hogy Mihály felismerje, ez az a fiú, akit Karolina lerajzolt! Vadul fordult a portásbácsihoz, és komoly tekintetével növelte a kérdés fontosságát.

- Robi, mondd, ki az a fiú? - a portás a férfira nézett, és elmosolyodott.

- Ó, ő most a művészettanár. Varga Miksa helyett van, mert szegény kórházban van február óta. 

- Tanár? Ez a fiú? -mérte végig döbbenten a fiatalos férfit.

- Szükséghelyzet miatt. De jó referenciái voltak, a diákok szeretik. Tudod, ő egy rendes lengyel fiú. 

Mihály idegesen végigmérte, majd indulatosan elindult felé. Alig ért oda hozzá, a férfi felé fordult, és kedvesen biccentett felé. Mihályon látszott, hogy nyomós okkal lépett be a beszélgetésbe, ezért a két lány óvatosan kisétált a feszült helyzetből.

- Segíthetek Önnek? - kérdezte Maxi, akit Mihály ijesztő tekintete nem igazán tudott meghatni.

- Most örülsz? - kérdezte mogorván.

- Te-tessék? - értetlenkedett Maximilián. - Uram, kit tisztelhetek Önben?

- A nevem Totola Mihály. - Maximilián felfigyelt a vezetéknevére, és a korából, fáradt tekintetéből és ingerült szavaiból azonnal sejtette, ki is lehet ez a férfi.

- Ön Karolina édesapja? - Mihály egy aprót biccentett. Maxi azonnal kivette jobb kezéből a könyvet, és kezet nyújtott a férfinek.

- Maksymilian Prelovsky, üdvözlöm! - Karolina apja nemes egyszerűséggel leütötte a férfi kezét, aki olyannyira meglepődött, hogy nyugodt nézése teljesen zavarttá vált.

- Tanár létedre hogyan lehetett merszed kikezdeni a lányommal? - kérdezte agresszíven Mihály, nem is gondolva arra, hogy kettesben folytassák, vagy hogy esetleg halkabban beszéljen. Erre az indulatos kérdésére pedig többen felkapták a fejüket, és az aula nagy része a két férfit nézte.

- Uram, valami félreértés lehet, én nem... - kezdett magyarázkodni a férfi.

- Na ne röhögtess, még hogy nem? Undorító viselkedés ez, mondhatom! Kihasználni a lányomat!