Always And Forever [ss Fanfiction]

~2.rész~

Égetően fájó fejjel ébredtem,mintha másnapos lennék. De,nem,nem ittam tegnap. Valószínű az idegesség miatt van, legalábbis én annak könyveltem el.
A tükör előtt megállapítottam, hogy amilyen ramatyul éreztem magam,annyira kívűlről ez nem látszott szóval, kicsit boldogabban kezdtem öltözködni. Ma egy egyszerű fehér pólót, és egy türkizkékes kantáros nadrágot választottam,na meg egy színben passzoló,hátul hosszabbított, kötött kardigánt. Hajamat kiengedve hagytam,csak egy kicsit átfésűltem hogy azért,ne álljon szanaszét. A divatszemüvegemet magamra téve indultam le,a szokásos pörgésem nélkül,ami Jamienek is valószínűleg feltűnt.

-Mi van ma veled kislány?-fordult hátra a kanapéról.

-Egy, nem vagyok kislány. Kettő pedig,halkan légyszíves.-suttogtam,de úgy, hogy lehetőleg meg is értse. Fejemet fogva csoszogtam be a konyhába. A szekrényből levéve egy poharat megtöltöttem vízzel és bevettem egy fájdalomcsillapítót, hátha hat valamit.
A táskámat a hátamra dobva igyekeztem a bejárati ajtó felé, de Jamie megállított.

-Hogyhogy ilyen korán? Hova?-komolyan úgy viselkedik mint ha az apám lenne.

-Sétálni, kiszellőztetni a fejem. És amúgy is, semmi közöd hozzá. 27 éves felnőtt nő vagyok.-rángattam magamra a cipőm és sietős léptekkel hagytam el a házat.

Gondoltam egyet és a bő fél órás sétálás után beültem a Starbucks-ba, hátha feldobja a kedvem. Jól gondoltam,feldobta a hangulatom és a fejem se fájt már annyira.
Már az egyetem előtt járhattam amikor, Morgan nevét pillantottam meg a mobilomnak a kijelzőjén, egyből felvettem.

-Mizu?-kérdeztem egyszerűen.

-Ma nem megyek be.-köhögött.

-Ne mondd hogy rögtön a második nap után kidőlsz. Ne csináld ezt velem, kérlek!-sétáltam mostmár az iskola aulájában,egészen le, a színjátszó terembe.

-Bocsii,és sok sikert Stannel!-és bontotta a hívást.

-Nem hiszem el!-dühöngtem mostmár csak magamban.

A táskámat ledobtam a színpad mellé,én meg felmentem rá. Sétálgattam kicsit és onnan néztem szét a terembe, amikor is kicsapódott a terem ajtaja. Hiper gyorsasággal pördültem meg a tengelyem körül,majd inkább gyorsan leültem a színpad szélére. Valamennyire megkönnyebbültem amikor Stant láttam közeledni. Jajj,de jó...szinte már el is felejtettem -vagyis csak próbáltam.-
Lehányta ő is a cuccát az enyém mellé.

-Jó reggelt!-két kezével a színpad szélén támaszkodott és úgy mosolygott rám.

-Neked is-köszöntem vissza mosolyogva,majd inkább elnéztem másik irányba.

-Tegnap nem nagyon volt alkalmunk beszélni...-kezdte volna,de most két diák toppant be. Sebastian csak sóhajtott egyet és üdvözölte a két leányzót,akik egy olyan úristen féle mosollyal jöttek közelebb. Amíg Sebastian pakolta,és üzemelte be a laptopot,addig a két lány körbe állt engem.

-A barátja?-kérdezte az egyik (azt hiszem Sara) Sebastianre mutatva,és közben el is mosolyodott.

-Miii? Neem! Nehhem! Új tanár!-mondtam a kínomat leplezve egy mosollyal.

-Ahha..-mondta a másik kaján vigyorral az arcán.

-Lányok elég!-szóltam rájuk nevetve.-Nem a pasim! A kollégám!-erre Stan felénk kapta a fejét,mire én zavartan pislogtam felé néhányat, aztán a lányok felé egy gyilkos pillantást löveltem,majd egyet gondolva odamentem Sebastian mellé.

-Sikerül?-érdeklődtem. Csak bólintott.-Na, és nem fejezed be a mondatot amit elkezdtél?-kérdeztem bátortalanul.

-De,de, szívesen. Egy kávé mellett, miután lejárt a munkaidőnk.-kacsintott,és úgy éreztem hogy, enyhe pír szökött az arcomra.

-Rendben,benne vagyok. -feleltem,zavarba hozott és ezt szerintem jól tudta.

Az osztály nagy része már fél nyolckor megérkezett. A többieknek csak nyolc előtt két perccel sikerül betoppanniuk, épp időben.

-Na!-csaptam össze a tenyerem, miközben felsétáltam a színpadra magammal rángatva az új kollégát. -Engem már bizonyára mindenki ismer,de aki nem figyelt tavaly,bár azt eléggé kétlem hogy egy év alatt nem tudta megjegyezni a nevem,na mindegy is. Lynette Still vagyok. Nagyon jó barátoknak és diákoknak…-kacsintottam a csajokra akikkel jól elszoktunk beszélgetni,ott lennt,akik erre felnevettek- csak Lynn. Mint ahogy észrevettétek hogy áll valaki itt mellettem,aki nem, kérem csináltasson egy szemüveget,mert aki egy ilyen jóképű,helyes fiatalembert nem vesz észre az vak!-mutattam a mellettem álló férfira és ezen a mondatomon még én is meglepődtem,de az osztály "uuu"-zott vagy éppenséggel nevetett -Na,szóval ő itt Sebastian Stan. Az új színművészeti tanár.-erre páran kikerekedett szemmel néztek,aminek nem értettem az okát -Ezentúl ketten,ismétlem kettem fogjuk tartani az órákat!-gesztikuláltam folyamatosan a kezemmel-Ó,ó,ja. Bocsánat!-raktam fel a mutató ujjam a magasba,mintha csak elfelejtettem volna valamit-Mi ketten-mutattam felváltva Sebastianre és magamra-Nem vagyunk együtt!-erre több "csak még" bekiabálást kaptam,és megint éreztem hogy elvörösödik a fejem,ezért próbáltam rövidre fogni a szót-Van egyéb, bármely kérdés,óhaj,sóhaj?-nem érkezett válasz ezért folytattam-Akkor ha Sebastian szeretnél magadról mesélni,mesélj. Ha szerinted nem szükséges akkor kezdődhet is az óra.-Sebastian megrázta a fejét,jelezve ezzel hogy, nem szükséges a fölösleges beszéd.-Hát,akkor kezdődjön az óra!-sétáltam le a diákok közé.

-Pedig szívesen meghallgatnánk Stan urat is!-kiabált be az egyik tipikus "rossz fiú".

-Ohó,Henderson! Kuss! Vagyis csendet! Ha nem mesél, nem mesél!-kiabáltam oda neki. Tom Hendersonnal csak így lehet megértetni a dolgokat,viszont roppant ügyesek az óráimon,csak hangos.

Végül meggyőztek és egy ismerkedős óra lett. Stan sokat mesélt magáról,de éreztem hogy valamit csak-csak kihagyott. Na,majd rákérdezek annál a kávénál.