Rab voltam...

14. Titkok kamrája

      Másnap reggel a  telefon csörgésre ébredtem . Oldara néztem, Connor még aludt, de nemsokára ő is felébredt a telefonja csengésére.

- Ohh, jó reggelt hercegnő, bocsánat hogy felébresztet a telefonom- vette ki a zsebéből a tárgyat- Bocsi ezt fel kell vennem- és mielőtt bármit mondhattam volna kiviharzott az ajtón.
- Most el kell mennem egy kis időre, de ha vissza értem megbeszéljük a tegnap estit.
- Rendben, de miattam nem kell.
- De kell- majd újra kiment az ajtón.

        Én vissza aludtam mert még túl korán volt. Egy pár órával később hangos veszekedésre ébredtem. A mankóm után nyúltam és a hang fele vettem az irányt. Connor veszekedett Liam-mel.

- Miért pont most Liam? Eddig hallani se akartál arról hogy anyánk és apánk örökségét elosszuk. Azt mondtad neked nem kell a maffiából semmi, hogy segítesz de nem akarsz nagyfőnök lenni. Miért pont most?
- Mert már elég éretnek érzem magam.- mielőtt folytathatta volna Connor közbe szólt. Tudom nem kellene hallgatóznom de most talán a kérdéseimre választ kapok.
- Mihez Liam? Mihez érzed elég éretnek magad?
- Ahoz hogy én is főnök lehessek.
- Igen és 2 évvel ezelőtt amikor betöltötted a 18 évet akkor nem voltál elég  érett.  És  amikor anya érted ment a kluba és te nem engedted meg hogy ő vezessen, hanem te akartál mert te olyan nagyfiú vagy közbe pedig meg 18 se voltál, satu részegen a kormány mögé ültél és  anyánkat a vesztébe vitted.- mondta, na erre nem számítottam. Most legalább tudom mi történt az anyával.
- Igen, hibáztam. Annyira sajnálom hogy el sem hiszed, minden egyes nap bűntudattal nézek a tükörbe mert tudom én öltem meg.
- Igen Liam, te voltál. Majd apát is te vitted a vesztébe, csak azért mert anyát el veszítette. De nem te olyan érett vagy hogy az rettenet.- mondta majd legördült az első könnycsepp az arcán. Nem hittem a szememnek. Connor Davies sír?
Őszintén? Megsajnáltam? Igen.             Liam lesütötte a fejét. Majd  amikor a bátyára nézett elképedt.
- Te sírsz? Most komolyan? A nagy Connor Davies sír mint egy csecsemő? Hát ez kész- kezdet el nevetni.
- Igen, és tudod hogy miért?- törölte  le erélyesen  a könnyeket az arcáról.
- Na miért ?
- Mert itt mélyen- tette a kezét a szíve felé- megvan az emlékük amit csak én ápolok kettőnk közül. Mert te sose voltál igazi fiúk.
- És mivan akkor ha nem voltam. Én sose kértem ebből az életből. Mindig rá voltam kényszerítve. Anya nem szeretett apa rám se nézett. Mindig te voltál a jó és én a rossz, és te most képes vagy a fejemhez vágni hogy nem ápolom az emléküket azoknak az embereknek akiket te a szüleinknek hívsz? Tudod én hogy hívom őket? Életem megkeserítőinek- na ez itt lesokkolt.

        Connor elindult az öccse felé. A kezét ökölbe szorította, itt már tudtam baj lesz belőle. Ezért a lépcső felé keztem araszolni. Connor neki ment az öccsének. Én nagy nehezen lementem és a két fiú fele vettem az irány. Ekkor már Connor Liam-men térdelt és az arcát ütötte. De Liam fordított a helyzeten és lefogta bátyja kezét, és úgy kezte el ütni. Nekem az első könnycsepp ekkor gördült le az arcomon. Nem tudtam mitevő legyek.

- Liam- kiabáltam el magam, akkor mind a két srác rám kapta a fejét. Liam-en is volt ütés nyom de Connor-on több, és én csak az arcát láttam.- fejezzed be.-mondtam.

        Ekkor leszállt bátyáról. Egy darabig farkasszemet néztünk, majd egy szó nélkül elviharzott mellettem. Mivel nekem már ment egy mankóval is a járás mert nem fájt már  annyira a sebem, és már nagyjából be is gyógyult, ezért oda siettem Connor-hoz aki még mindig a földön volt.

- Hé hercegnő mennyit hallottál?
- Te ezzel most ne törődj hanem gyere kimosom a sebed.- nagy nehezen felállt.
Az egyik őr segített felvinni őt az emeleti fürödbe. Ott kitisztítottam a sebeit és bekentem.
- Lehet egy kérdésem?- nézett felém.