Titkok a hegy tetején

eső

   Halovány fény dereng be az ablakon. Esőcseppek zaja hallatszik. Meleg dunyha van rajtam, de az ágy kemény, ahogyan a szívem is. Hajam koszosan tapad a homlokomra, de az arcom friss és tiszta. 
-Csakhogy felébredtél!-jön be Gloria. Kezében egy tál víz és egy rongy. Arcán szomorú mosoly ül, és amint lepakol az ágyam mellé, leborul és sírva fakad. Magamhoz ölelem és én is sírni kezdek. Anyám elvesztése nem csak nekem okoz fájdalmat. Az itt élő fiatal szolgálók nagy részét ő nevelte, tanította. Gloria után feketébe öltözött szolgálók jönnek be sorra, mindannyiuk arcán gyász ül. Az eső borongós hangulata mintha szándékosan neki tisztelgett volna. Hosszú percek teltek el csendben, majd összeszedtem magam és felkeltem. Gloria segítségével felöltöm ünnepi ruhámat.
-Nem akartuk nélküled eltemetni-mondja halkan a lány-Már megásták a sírját.
Lassú léptekkel hagyom el a szobát. Mögöttem, kíséretként a fekete szolgasereg. A kert végében ködbe burkolózva vár a koporsó, mellette a királyi család. Larisa királyné arcát fekete csipke takarja, mellette fia és férje, hárman egymást átölelve állnak, mögöttük az erdő sötét, sejtelmes útja. Az eső szétmossa a sírárkot, halkan csepeg a szépen megművelt fakoporsóra. Az udvar kertésze az árok egyik végében áll, kezében ásó. Lassan lépdelek oda anyámhoz. Letérdelek, percekig csak figyelem a betekert testét. Az eső egyre csak ömlik, bemocskolja fekete ruhámat. Könnyeim az esővel együtt hullanak anyám szürke arcára. Szorosan becsukom a szemem, majd amikor kinyitom, hirtelen nem érzek semmit. Nem érzem a fájdalmat, a gyászt, semmit. Könnyes arccal felállok, és arrébb sétálok. Mindenki csendesen búcsút vesz anyámtól, majd két udvarbeli férfi elássa a testet. Lassan eloszlik a kis tömeg, mindenki bemegy a menedéket nyújtó várba, csak én maradok kint, az esőmosta kertben.