Memories of days long gone by

1.

Zhongli már a kezdetektől fogva remek memóriával rendelkezett. Ezt a tény mindenki elismerte, sőt, fennhangon dícsérte, főleg kisebb korában. Mégis, valami érthetetlen módon mindenki csak viccnek hitte, mikor elmesélte nekik, hogy kristálytisztán emlékszik a születésére. Pedig Zhongli nem viccelt, sőt, köztudottan képtelen volt rá, így újfent nem értette, mért hiszi mindenki hirtelen, hogy ez változott. Legalább lennének az emberek körülötte következetesek. És ne egy nevetéssel vegyes legyintéssel intézzék el az emlékét, ami ráadásul egy igen traumatikus emlék volt. A saját születése hogy ne lenne az? A kellemes, meleg, vöröses környezetet felváltotta valami vakítóan fényes és hideg, és hirtelen a megszokott, tompa zajok, meg megnyugtató dobogás helyett éles kiabálás töltötte be a füleit. Zhongli visszagondolva is úgy érzi, hogy a sírás a leghelyénvalóbb reakció.

Zhongli emlékszik, hogy sírt, életében először, és utoljára. Saját bevallása szerint csak azóta sem élt át semmit, ami felért volna ahhoz a traumához. De aztán emlékszik arra is, hogy hamar abbahagyta, mikor visszaadták neki a meleget, egy takaró formájában, és emlékszik, hogy a bömbölés abbamaradtával hirtelen borzalmasan fáradt lett, és azonnal elaludt. Azzal is tisztában volt, hogy a nő, akinek az anyjának kellett lennie akkor fogta a karjaiban egyetlen egyszer, majd eltűnt az életéből, olyannyira, hogy a nevét se tudja. Apja ugyanez. A kórház szerint mindketten ott voltak a születésénél, de mindketten hamis nevet adtak meg a papírokhoz, majd azonnal felszívódtak, miután lement a herce-hurca. Egyetlen dolgot tettek: elnevezték őt.

Zhongli rettentően mérges volt magára, amiért átaludta az egyetlen alkalmat, amit a szüleivel tölthetett. És kicsit azért is, mert megváltoztatta a nevet, amit adtak neki. Igaz sokáig büszkén hordta, de... Manapság könnyebb volt, ha csak maga mögött hagyja.

Összességében Zhongli szívesen osztotta volna meg ezen élményeit másokkal, de akármikor megpróbálta, kétféle reakciót kapott. Először is nem hittek neki, hogy emlékszik. Másodszor pedig hitetlenkedve kezdték el szidni a szüleit, hogy hogyan hagyhatták így magára őt. Ő pedig egyiket sem szerette hallani. Zhongli sosem haragudott a szüleire. Talán kellett volna, és talán igaza volt mindenki másnak, aki állította, hogy zűrös gyerekkorát csakis nekik köszönheti, mégse tudta rávenni magát. Zhongli tisztában volt vele, hogy minden gyerekkori tette a saját döntése volt. Valamint állította, hogy mindenki, aki miatta került kórházba csak magának köszönhette a dolgot. Oh, a lázadó tinédzser évek.

- Megint nem figyelsz rám - korholta Guizhong.

Zhongli bűnbánóan összpontosította tekintetét az előtte ülő lányra. Vagy inkább nőre. Elvégre Guizhong már rég nem volt kisgyereknek mondható, még ha viselkedése néha az ellenkezőjét is bizonyította.

- Elnézést. Nem akartam udvariatlan lenni, csak...

- Elgondolkodtál? - vonta fel szemöldökét Guizhong.

- Igen.

- Hát, ha már az nem ragadta meg a figyelmed, amit én mondtam, beavathatsz a gondolataidba.

- Arról beszéltél, hogy a legújabb ruhád színe eltér a cipőtől, amihez vetted - ellenkezett Zhongli, majd megcsóválta a fejét. - Szerintem te is tisztában vagy vele, hogy látatlanban aligha szólhatok ehhez hozzá. Nem vagyok tudatában annak, hogyan néz ki a kettő közül bármelyik is. Valamint egyébként sem én vagyok a legmegfelelőbb partner, mikor divat tippeket kérsz, és ezt te tudod a legjobban. Múltkor is kinevettél, mikor meg akartam venni azt az inget.

- Zhongli, az az ing borzalmasan nézett ki.

- Nekem tetszett.

- Egy meteor volt a hátán. Egy az egész hátát befedő, zuhanó meteor. Egy ingen.