Csillagvadászok

Sziklafal

A napkelte hamarabb eljött a fosztogató csapat számára, mint ahogy várták. A mágusok Merael javaslatára a kertből szedett gyógynövényekből készítettek teákat a még lábadozó embereknek, vagy önmaguknak a mágiájuk növelésére való főzeteket. A kastélyt körülölelő zöld területen a reggeli pára megmaradt cseppjei csillogtak, még varázslatosabbá téve a helyet, mint amilyen eredetileg volt.

A herceg viszont ugyanolyan undorral járta végig a kertet, mint mikor először megpillantotta. Meghunyászkodva érezte magát azzal, hogy elfogadta a boszorkány alkuját, és ezen még főmágusának javaslata sem segített.

Hogyan is tudna nekem az a hárpia segíteni?

Szeme a saját kezére tévedt, amivel előző este hozzáért a nőhöz. Amikor megfogta a kezét, anyja érintése jutott eszébe. Hozzá hasonlóan neki is ugyanolyan fehér bőre volt, annyi eltéréssel, hogy anyjának az elhúzódó betegsége okozta a porcelános bőrszínt, neki viszont csak az igazi napfény hiánya.

Fejét megrázva terelte el a gondolatait, a visszaút hosszát, és az eléjük kerülő újabb akadályokat fontolgatva, mikor a kastélyból hangos csörömpölés hallatszott ki. A kertben lévő emberek egy pillanat feleszmélés múltán rohantak be, egészen a konyháig, ahol az eldőlt szekrény melletti edények még mindig egyre halkabban zörögtek.

A Reece nevű sérült fiú pedig füleit befogva állt a konyha közepén, egészen addig, amíg az edények teljesen elcsendesedtek.

- Mi történt itt? - A herceg kérdőn nézett a fiatal mágusra. - Mit csináltál?

A mágustanonc kezei remegtek, ahogy felnézett rá.

- Hercegem, láttam, hogy el volt dőlve a szekrény, és vissza akartam állítani mágiával, de az egész egyszerűen...

- Hadd találjam ki. Visszament az eredeti helyzetébe? Ennyit se tudsz, te kölyök? Azt hittem a mágusaink tudnak legalább annyit a boszorkányfészkekről, hogy itt helyrekötő mágia van, te barom! Mit gondolsz, a többiek miért nem nyúltak hozzá?!

A herceg közelebb lépve a fiúhoz arra készült, hogy orrba vágja az riadalomért, amit okozott, mikor mellé állva valaki elkapta a karját. Dühösen nézett félre, hogy vajon melyik embere mert ilyen arcátlanságot tenni ellene. De dühét nem tölthette ki. Thalia állt ugyanis mellette.

Daniel elrántotta a kezét, és már kardot rántott volna, mikor eszébe jutott a boszorkány tegnapi védekezése ellene, így inkább csak ingerülten nézett rá. A lány, mintha észre se vette volna ezt, az egyik még álló szekrényhez sétálva egy kisebb, agyagból készült edényt vett ki, majd tetejét levéve enni kezdte a benne lévő lila golyócskákat.

- Hagyd békén a fiút, nem tudhatta. Eléggé ki van még ütve a méregtől.

- Semmi közöd ahhoz, hogy hogyan viselkedem az alattvalóimmal.

- Még nem vagy király, vagy nincs igazam? - Thalia az egyik szemet egy pillanatra szemügyre vette, majd ugyanúgy megette, mint a többit. - Szóval addig alattvalóid sincsenek. Herceg vagy, semmi több.

A konyhában lévő emberek, és az ajtóban állók is elsápadva nézték a lány minden mozdulatát. Ha bárki más mondott volna a hercegre ilyet, a legkisebb büntetés korbácsolás lett volna. Ha pedig a nagybátyjának mondta volna... A lány már halott lenne.

Daniel érdeklődését vesztve vette ki Thalia kezéből az egyik golyót, majd hozzá hasonlóan megette.

A lány önelégülten vigyorodott el, amit a herceg azonnal gyanúsnak talált. Ahogy pedig a lila dolog ízét megérezte, kevésen múlott, hogy elveszítse az önuralmát. Csípős, savanyú és keserű íze volt egyszerre annak a szörnyűségnek, de annyira, hogy ki akarta köpni azonnal.