A Hold, a Nap és az Éjszaka

Lunafreya Nox Fleuret szerette Noctist. Szerette őt egy különleges, bonyolult szerelemmel, amit nem tudott mással magyarázni, mint a sorssal, ami összeláncolta őket. Sokáig úgy gondolta, nem is létezik másféle szeretet – hogy ez az egyetlen igazi.

Szerette őt gyermekként. Szerette azt a furcsa szomorúságot, ami a szemeiből áradt aznap, mikor először találkoztak Tenebrae-ban, a gondolatvirágok kék mezejével a háttérben. Szerette az első mosolyt, ami elterült az arcán, mikor eltöltöttek együtt néhány napot. Szerette azt, ahogy a fiú tudott szeretni. A mély tiszteletet, és tökéletes bizalmat, amit az apja felé mutatott és azt, ahogy rá magára nézett: tele reménnyel és kíváncsisággal, mintha a világ minden kérdésére tudná a választ. Szerette a szívének gyengédségét, a szavainak ártatlanságát. Noctis jó gyermek volt, tiszta lélek, és Lunafreya tudta, hogy egy napon jó emberré lesz majd.

És a lány azzal is tisztában volt, hogy növekszik a sötétség. Fiatal kora dacára, a leendő Orákulumként egyszerűen érezte. Hallotta az istenek suttogását, látta az árnyakat az égen. Háború közeledett, és egy éjszaka, hosszú, borzalmakkal teli. De ha Noctisra pillantott, látta a hajnalt is, a nap első sugarát, ami megfesti az eget. Ez bátorrá tette, erőssé, és bármilyen sötét víziók kísértették, Luna mindig szerette érte. Eléggé szerette, hogy feláldozzon minden évet, amit együtt tölthettek volna, az esélyt, hogy lássa azzá a jó emberré válni – és megelégedjen azzal a füzettel, amit egymás közt küldözgettek.

Bizonyos szempontból Luna úgy érezte, olyanok ők, mint a Hold és a Nap. Sosem találkoznak, sosincsenek egy helyen, de olyan erők kötik össze őket, amelyeket nem is érthetnek igazán. A lány elfogadta ezt a szerepet, hogy az ő fényét veri vissza, és valahányszor elégedetlennek érezte magát, valahányszor eszébe jutott, hogy találkozni akar vele, normálisnak érezni magát, sétálni a városban, megnézni egy filmet közösen, lerázta ezt a vágyat. Noctis volt a kötelessége. Ő volt a sorsa. Nem szerethette úgy, ahogy egy átlagos lány szeret egy átlagos fiút.

Pont ezért biztosan kijelenthető, hogy egyáltalán nem készült fel Nyx Ulricra.

A fiatalember nem volt kiválasztott. Nem volt megjövendölt király, nem volt mesébe illő hős. Csupán egy galahdi katona, egy Pallos, aki sosem tudta befogni a száját, és aki azonnal kész volt veszélybe keveredni, ha valakinek segítenie kellett. Mindezeket Luna azon az éjszakán tanulta meg, amikor először találkozott vele... az ő biztonságára ügyelni lényegében egy büntetést jelentett a Pallosok egy tagjának. A férfi arcán különös, szinte gyerekes mosoly ült, egy árnyalatnyi játékossággal, miközben finoman elutasította még az udvarias viccelődést is. És amögött a mosoly mögött Luna tisztán látta az éveket, amíg Nyx otthona a birodalom elnyomása alatt szenvedett. Látta a fájdalmának mélységét, amikor a férfi átnyújtotta neki a hajtűt, és megemlítette a társát, aki őt keresve halt meg. Volt valami Nyxben, volt valami a fájdalmában, ami majdnem ugyanannyira megragadta, mint Noctis sugárzó fénye.

Persze ez nem volt szerelem. Nem lehetett. Nem volt több, mint egy minden nagyságot mellőző pillanatnyi érdeklődés. De mégis, újra és újra azon kapta magát, hogy Nyxen gondolkodik. Olyan rövid időt töltöttek együtt, de a Pallos mellett egyszerűen csak normálisnak érezte magát. Egészen kényelmesen, mert egy pillanatig nem kellett a kötelességen, vagy a sorson töprengenie. Nyx ránézett, és egy fiatal lányt látott, nem egy hercegnőt. Beszélt hozzá, és Luna érezte, hogy egy ember véleményét kéri ki, nem az Orákulumét. Ha Noctis volt a Nap vakító ragyogása, aki nélkül a Holdnak sem juthat fény, Nyx olyan volt, mint maga az éjszaka. A sötét égbolt, ahol a Hold otthon lehet. Ahová majdnem annyira tartozik, mint ahogy a Naphoz kötötték.

Amikor pedig minden elkezdett szétzuhanni – és Luna tudta, hogy így lesz – Nyx volt az utolsó hűséges ember. Ő vezette a rajtaütést, ami a kiszabadítására indult, az ő kezei kapták el, mikor zuhant. Ő sietett a királyhoz, tőrrel a kezében, és ő küzdött meg a niflheimi tábornokkal töprengés vagy habozás nélkül. Az ő arcát öntötte el a harag és a hitetlenség, mikor Regis a szemébe nézett, és azt mondta, önként áldozta a városát a fiáért. De harag ide vagy oda, ő volt az is, aki meghajtotta a fejét, és megesküdött, biztonságba viszi Lunát. Elveszett a varázsereje, elhagyta a királya, odalett az otthona, de a hűsége nem remegett meg. Kérdezett, kételkedett, de mikor a nő nem tudott választ adni neki, megkapaszkodott a reményben, és a Regisbe vetett hitben. Luna pedig ismét azon kapta magát, hogy elbűvölte őt. Nyx volt az éjszaka. És az éjszakai égen ezer csillag ragyoghat. Kicsinek tűnnek, persze, kevésbé fontosnak... sosem adnak annyi fényt, mint a Nap egymagában. De mégis tagadhatatlan, földöntúli szépséggel tündökölnek. És Luna már látta Nyx csillagait.

Persze, ez még mindig nem volt szerelem. Nem lehetett az. Őt Noctishoz kötötte a sors, a Naphoz. De leszállt a sötétség, démonok és magitek katonák járták az utcákat. A Napot sehol nem látta, de az éjszaka vele maradt, mind a sokezer csillagával. Mosolygott rá, beszélt hozzá, megosztotta félelmeit olyan szokatlan őszinteséggel, amire nem számított. Végül is, Nyx katona volt, a saját életével a saját céljaival, ő pedig egy hercegnő, az Orákulum, az ember akitől mindig kérsz, de akivel sosem oszthatsz meg semmit. De a férfi beengedte minden fala mögé, megmutatta a fájdalmát, és hallgatott, ha ő akart beszélni. Még viccelődött is néha, ismét adva néhány halvány szikrányi fényt, amikben megkapaszkodhatott a sötétben.

Éppen ezért, bár ez nem lehetett szerelem, amikor sarokba szorultak, és szembenéztek Glaucával, Luna Nyx kezéért nyúlt. A Pallos hátranézett rá, mintha nem lenne egészen biztos benne, mit tegyen... aztán megérintette az ujjait, megfogta a kezét, erőt merített az érintéséből. Eleget ahhoz, hogy újra bátor legyen, felhúzza az Ősök Gyűrűjét, és szólítsa a régi királyokat.

Luna szinte biztos volt benne, hogy meg fog halni. Nem a király véréből született. Nem volt nagy sorsa. De az Ősök méltónak találták. A csillagai elég fényesen ragyogtak, a sötétsége elég szeretetet rejtett, hogy a szíve erősnek bizonyuljon. És Luna szavak nélkül is tudta, hogy felajánlotta az életét, amikor megidézte azt a pajzsot, és aznap utoljára megmentette őt.

Nyx mosolygott, mikor odaadta neki a gyűrűt. És csak jót kívánt Noctisnak. Nem kérdezősködött, nem küzdött – készen állt a halálra, pont úgy, ahogy az éjszaka is készen áll, ha eljön a hajnal. És ez volt az a pillanat, amikor Lunafreya rádöbbent, ő az aki nem áll készen. Várt rá a Nap... és ő mégis visszavágyott az éjszakába. Talán azért is, mert tudta, a Nap sokat szenved majd azért a hajnalért. Vagy talán azért, mert neki magának is szenvednie kellett. Talán csak a biztonság pillanatait akarta visszakapni, az apró nevetéseket és mosolyokat, és azt a rendíthetetlen hűséget.

Vagy talán... csak talán ez mégiscsak szerelem volt. Az a fajta, amit nem áldottak meg az istenek. Amelyik nem tarthat soká, de azért mégiscsak szerelem. Fájdalmas volt ebbe belegondolni, de Nyx megérdemelt ennyit. Mindenki rajong a hajnalért. A Hold tartozik annyival az éjszakának, hogy legalább meggyászolja kicsit.

Luna ujjai rázárultak a gyűrűre, és felemelte a fejét, készen az új kezdetre. És miközben megtette az első lépéseket a Nap felé, még egyszer utoljára emlékezett az éjszakára és sokezer csillagára.