Gyűlölet, amit adtál / Befejezett

Huszonharmadik fejezet

Florence Turner

Ha pár napja azt mondta volna nekem valaki, hogy Carlos Sainz a lakásom előtt fog sétálni, majd egy biciklis sikeresen fellöki, pont előttem akkor biztosan beintek neki és közben egy grimaszt vágok mellé. De most ismét a nappalimban ült, lehorzsolt homlokkal, én pedig egyszerre voltam izgatott és zavart, mint egy tini lány. Repesedt a szívem amiért újra láthatom és megkellett állapítanom, hogy a pár hét alatt elég sokat nőt a haja. Sokkal dúsabb volt és felrémlett milyen jó érzés volt a hajába túrni az ujjaimmal.

- Itt van a fertőtlenítő --mutattam fel, majd leültem mellé és kibontottam az üveget. A pamacsra öntöttem kicsit, majd remegő kézzel Carlos felé nyúltam és letöröltem a véres horzsolást. Carlos azonnal felszisszent, én pedig rögtön bocsánatot kértem. Valahogy ironikusan hatott, hogy ismét én okoztam neki fájdalmat, csak most máshogy.

- Kösz --mondta végül, majd a homlokához nyúlt, mint egy kisgyerek, aki nem bír ellent állni.

- Szóval miért jártál erre? --érdeklődtem, de közben fájdalmasan reménykedtem abban, hogy miattam járt erre. De a történtek után eléggé szürreális lett volna, ha tényleg csak azért jött erre, hogy lásson.

- Erre volt dolgom --vont vállat, és úgy döntöttem nem faggatom, hiszen nem is tartozik rám mi járatban van erre. De legalább Emily nincs vele, aminek azért örültem.

- Nagyon elkomorodtál --szólalt meg, mire kizökkentem és rá néztem.

- Csak eszembe jutott valami –legyintettem, majd zavaromban fel is álltam.

- Kérsz valamit? --érdeklődtem, de ő is felállt.

- Nem, asszem mennem kellene –sóhajtotta, és rögtön az jutott eszembe, hogy biztos Emily várja valami hotelban. A féltékenység megcsapott és megállíthatatlanul kicsúsztak a következő szavak a számon.

- Emilyhez kell menned? --kérdeztem rá nézve és most megint annyival magasabbnak tűnt, mint én.

- Szóval tudsz róla... --bólintott lassan.

- Miért jöttél vele össze? Azt hittem engem szeretsz --kislánynak éreztem magam ahogy kiszaladtak a szavak a számon.

- Nem hiszem, hogy magyarázattal tartozom --indult el, de én makacsul az útjába álltam és csak húsz centi távolság maradt közöttünk. Éreztem az ismerős illatát és a teste melegét, amit annyira imádtam. A szokásos bizsergést éreztem a hasamban és Carlos testállásából tudtam, hogy még mindig hatással vagyok rá.

- Még mindig gyűlölek --közölte és ismét szíven szúrtak a szavai, de közben végig mért és a tekintete annyira nem azt tükrözte, amit állított.

- De a tested nem tehet az elcseszett személyiségedről --nem volt időm fel se dolgozni a szavait, mert Carlos szinte le támadt. Lábaimat a dereka köré fontam, miközben hevesen csókolt és az egész testem merő bizsergésből állt. A fenekemre csúsztatta mindkét kezét, és úgy indult el velem a hálómba. Déjà vu érzés elkapott, miközben ő lefektetett a matracra és felsőmet azonnal szétszakította, ami miatt más helyzetben tuti lecsesztem volna, de most csak azzal törődtem ahogy Carlos a nyakamtól lefelé végig csókolt a hasamig. Mielőtt a szoknyámhoz érhetett volna, én a pólójáért nyúltam, mire megállított.

- Én dirigálok --közölte teljesen más stílusban, mint általában és valahogy ez már nem olyan érzés volt, mint eddig. Mindig a szeretkezés volt előnyben nálunk, most pedig ő nem ezt akarta. Felhúzta a szoknyámat, mint egy prostinak majd kicipzározta nadrágját és végleg összetörte a szívemet. Érzelem nélkül akart hozzám érni és sikerült is neki. Könnyes tekintettel néztem rá, miközben feledtem mozgott és még a levegőm is beszorult. Lelkem mélyén tudtam, hogy direkt ilyen érzéketlen velem, de fájt amiért megtudta ezt velem tenni. Minden egyes mozdulatába benne volt a harag és fájdalom, amit miattam érzett. Percekkel később elhúzódott tőlem és miközben én emésztettem a történteket, ő le is lépett. Sírva ültem fel az ágyon és annyira szerettem volna az időt visszatekerni, mint még soha.

Október 15. péntek

Németország sokkal csendesebb volt, mint New York. Igazából ez nem is volt olyan nagy felfedezés, mivel ez elég egyértelmű dolog. Anyáék egy csendes utcába költöztek és nekem pont erre volt most szükségem. Három hete nem hallottam semmit Carlosról és kezdtem azt hinni, hogy talán jobb is így. Kiemeltem az utolsó dobozt az autó csomagtartójából, mire éles fájdalom hasított a hasamba. Szinte azonnal elejtettem a dobozt, mire apa ijedten termett mellettem.

- Mi a baj? --kérdezte azonnal, mire megingattam a fejem, mivel a fájdalom szinte azonnal elmúlt.

- Semmi, csak hirtelen nehéz volt --legyintettem.

- Beviszem én, még jó, hogy ebbe csak ruhák vannak --kapta fel a barna dobozt, majd elindult a bézs színű ház felé. Sosem éreztem ilyen hasfájdalmat és nem tudtam hova tenni. Eléggé megrémisztett, de nem akartam inkább tudomást venni róla.