FEEL YOU - ✓

. 02 .

· ─────── 𔘓 ─────── ·

Végzős évemet kezdtem hónapokkal ezelőtt, s akkor ismertem meg őt. Jeno az első pillanattól fogva kedves volt velem, hiába adtam rá minimum ezer okot, hogy ne legyen. Sosem volt rossz szava felém, mindig valamivel kedveskedett, én pedig csak eltaszítani próbáltam minden erőmmel, nehogy ismét bedőljek egy csalfa játéknak, ami csak több szenvedést hoz magával.

Tehát bántó szavakkal illettem, sosem viszonoztam kedves gesztusait, s meg sem köszöntem őket. Soha semmi jót nem tettem érte, ő mégsem hibáztatott ezért. Olyan voltam, mintha a vad természetből származnék, ő pedig megszelidíteni kívánna ㅡ hiszen miként már egy hónap eltelt, elkezdtem gondolkodni azon, hogy miért tart még ki mellettem. Soha egyetlen egy illető sem küzdött ennyit értem, szóval nem voltam képes továbbra is figyelmen kívül hagyni a kék hajút. De bizalmamba sem engedtem ㅡ sosem szóltam neki, hogy hova megyek egy-egy estén, hiába kerültünk egy kollégiumi szobába, mégis úgy éreztem, ő tudja. Kissé meg is rémített a felismerés, miszerint hosszú év távlatából most először valaki átlát rajtam igazán, de nem tettem szóvá. Nem mertem kimondani gondolataimat, hiszen mintha akkor minden olyan igazán valóságossá vált volna.

Szóval a hallgatagságba menekültem, ami megnyugtatólag ölelt magához; beleringattam magam a tudatlanságba, melynek hála képes voltam abban a hitben élni, hogy nem vagyok egyedül, s mindez, mit teszek, normális. Szerettem volna elhinni, hogy rendben van, ha kell egy kis plusz, ami kikapcsolja az agyam, hogy nincsen gond a magánnyal, s vannak jópáran hasonló helyzetben. Mégis, amikor csak megláttam Jenót, megtapasztaltam a bűntudat érzését, ami évek óta nem hasított belém. Nem tartoztam neki beszámolóval, nem kellett, hogy tudjon rólam bármit is, ám minden egyes szétesett hajnalon, amikor a világ ezen fele is összekaparja magát egy újabb nappalra, s miként én is összeteszem elhulllott, törött darabjaim, ő az ágyán ücsörögve, mosolyogva várt rám. Nem szólt, nem kérdezett, csak megvárta, hogy épségben érkezzek, majd elaludjak. Először nem is tudtam, hogy ez a törődés egyik legalapvetőbb formája.

Nem kérdeztem meg, miért teszi ezt, hanem úgy tettem, mintha pusztán nem érdekelne, vagy nem venném észre. Talán titkon tartottam attól, hogy olyasmivel áll elő válaszképp, amit nem tudnék kezelni. Emiatt csak csendben tűrtem, hogy így teljenek a napok, amiket Jeno úgy ragyogott be, hogy egyikünk sem tudta igazán. Talán, ha jobban képes lettem volna értékelni, már akkor minden másképpen alakulhatott volna, viszont én makacsul kitartottam amellett a tény mellett, hogy irántam bizony nem szokás érdeklődni.

Legalábbis, ami a komoly érdeklődést takarja ㅡ túl sokan próbálkoztak már közelebb férkőzni hozzám úgy, hogy én csakis távol akartam maradni tőlük; belemásztak a személyes terembe, próbálták megfejteni, miért vagyok ilyen 'fura', de Jeno egészen más volt. Ő lépésről lépésre, iszonyatos lassúsággal haladt, s így utólag visszagondolva nekem éppen erre volt szükségem, mégha ezt akkor nem is láttam be. Csak éltem a mindennapjaimat egy-egy füves cigaretta éltetésével, amire minden kapott pénzem elköltöttem, és minden mást kizártam, mintha semmi más szükségletem nem lenne.

Az ételre szánt pénzt is inkább elköltöttem, ám bizonyára ez szobatársamnak is feltűnt, aki gyakran osztotta meg velem ebédjét, vagy hagyott valamit az ágyam melletti szekrényen egy-egy kis üzenettel. Egyik sem volt egy szerelmes levél, csak egy 'jó étvágyat!' kívánság, mégis ezek az apróságok olyannyira hatalmasra nőttek, amíg azon nem kaptam magam, hogy már a harmadik hónap legelején együtt léptünk be az iskolába, és el sem váltunk, amíg nem kellett saját termünkbe mennünk, hiszen osztálytársak nem, csak egy évfolyamon vagyunk.

Beszélgetésre csak alig-alig került sor, azt is inkább csak ő kezdeményezte, én pedig úgy tettem, mintha nem igazán foglalkoztatna. Idővel titkon mégis igényt tartottam a vele történő kommunikációra, ez pedig akkoriban nem is igen tudatosult bennem; évek óta nem volt szükségem társaságra, és úgy éreztem, ha elmélkedni kezdek azon, hogy mi a miértje annak, hogy miképp viszonyulok Jenóhoz, agyam tekervényei teljesen összegabalyodnának, és sosem bogozhatnám ki őket. Zűr volt a fejemben, amit ő meg jobban bonyolított, mégis, amikor vele voltam, valahogy kevésbé volt zajos a világ. Ez pedig tetszett.

Egyszer, mikor többet beszélgettünk, még arra is rávett, hogy hagyjak ki egy alkalmat, amikor elhagyom a kollégiumot, és maradjak vele. Beleegyeztem szinte gondolkodás nélkül, mert elmém kiüresedett, és be sem töltötték a baljós gondolatok egészen addig, ameddig ő mellettem volt. Azonban, amikor aztán egyedül maradtam, mindez egyszerre zúdult rám, s megrémisztett az, hogy függjek valakitől, elvégre az csak jobban a padlóba döngölne, mint amennyire már most ott vagyok. Nem akartam jobban széthullani, nem akartam végleg beleőrülni üvöltő gondolataimba, ezért könnyes szemekkel nyitottam ki az ablakot kollégiumi tartózkodásom kockáztatva, hogy ajkaim közé illesszem az egyik ismerősöm által tekert szálat, és meggyújtsam a végét csendért áhítozva.

Csak folytak a könnyeim, gomolyogva kavargott körülöttem a furcsa szagú füst, én pedig vártam a nyugalmat türelmetlenül, már-már kétségbeesetten, hiszen elmém hangzavarától már megint nem hallottam a valóságot ㅡ nem mertem magamban tudatosítani, hogy immáron nem a jelen, hanem saját magam elől menekülök, de az igazság az, hogy nem is nagyon érdekelt. Bele akartam feledkezni a végtelen semmibe, mégis csak akkor hallgatott el minden, amikor valaki hátulról átkarolt, elnyomta a csikket, hogy inkább az ő jellegzetes illata járja át légzőrendszeremet. És ekkor hirtelen nem is jutott eszembe, hogy megrémüljek attól, hogy Jeno igenis hatással van rám ㅡ pontosabban a szívemre, de ezt akkor még nem tudtam.