FEEL YOU - ✓

. 01 .

· ─────── 𔘓 ─────── ·

Amikor először találkoztam az igaz magányosság kínzó gyötrelmeivel, alig voltam tizenegy. Olyasfajta érzés volt, amivel akkor nem tudtam mit kezdeni, hiszen voltak mellettem fizikálisan, mégsem voltam képes kiejteni ajkaimon egy bizalmas szót sem. Egyedül voltam, s mintha a világ peremén egyensúlyozva próbáltam volna túlélni ㅡ sikerült, de továbbra is lesújtott a reménytelenség, s nem tudtam, hogy miképpen változtathatnék helyzetemen. Magamat okoltam, egyes egyedül önmagamat, amiért képtelennek bizonyultam megtartani bárkit is az életemben. Tudtam, hogy mindez nincsen rendben, hogy nem vagyok rendben, ám amikor erre igazán rájöttem, már nem volt kitől segítséget kérnem.

Mindenki talált mást, aki a helyemre léphet, gyerekként pedig a társaság hiányában elmémbe menekültem. Gondolataim közé, amik mintha láncreakcióképp feketedtek volna be; hiszen csomó alma közt az egy rossz a többit is rothadásnak indítja ㅡ én magam is úgy éreztem hamarosan, hogy élőhalottként tengődök. S még mindig nem vett észre senki sem.

Hónapokat így múlattam, hogy szinte láthatatlanná váltam, s az otthoni dolgok sem alakultak túl fényesen. Minden álló nap veszekedések ütötték füleimet, amik erősítették bennem a vihart, mely csupán csak kitörni vágyott, hogy ne tartsam tovább fojtogató rabságban ㅡ ám mégsem mertem szabadjára engedni, féltem, hogy valaki rájön, mennyire el vagyok rontva. Így hát, csak tűrtem a mindennapok elmúlását, mialatt egyre bizonyosabbá vált az, hogy saját szüleim sem látják, hogy mennyire elveszettnek érzem magamat. Ők sem láttak, hiába bámultak nap mint nap a szemeimbe ㅡ sosem olvastak segítségért rimánkodó tekintetemben.

Aztán a ház négy fala közt elült a vihar ㅡ gyermekként nem értettem, csak megörültem a remény felcsillanó sugarának, miszerint legalább a védelmező családom oltalmába fogad, ám többé semelyik szülőm arcáról nem köszönt vissza őszinte mosoly. Hiszen igaz, a vihar a végére ért, de a probléma nem lelt megoldásra; csak a beletörődés vetett fátylat rá. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy talán nekem is ez lenne az egyszerűbb; ideje beletörődnöm az egyedüllétbe.

S egy darabig ez működött is. Eljátszottam, hogy elfogadtam a nekem írt történetet a sors nagykönyvében, mégis balgán bedőltem minden egyes embernek, aki mézédes mosolyával kívánt elgyengíteni, bizalmamba férkőzni. Oly' ostobán megörültem minden egyes alkalommal, de a vége ugyanaz lett; rövid időn belül beletaszítottak a magány medrébe, s gyűlöltem magamat, amiért kétségbeesetten próbáltam kapálózni egy-egy segítségnyújtónak tűnő kéz után, ami végtére úgyis csak még mélyebbre taszított. Utáltam, hogy képtelennek bizonyultam eltörölni az emberekbe vetett hitemet. Ki nem álhattam magam, amiért még mindig nem tudtam kiölni magamból a reménykedést ㅡ mert igenis kezdtem megunni a csalódásokat.

Majd pedig, még mielőtt tizenöt lettem volna, egyre jobban foglalkoztatni kezdett, hogy hol is van a hiba, mi romlott el. Tudtam, az önmarcangolás nem vezet előre, mégis mindig azon a ponton kötöttem ki. Csak érteni szerettem volna, mitől vagyok ilyen szerethetetlen, de nem jöttem rá. Egyedül azt láttam be, hogy soha többé nem bízhatok meg az emberekben ㅡ ebben segített anyám gerinctelen és undorító viszonyának lelepleződése; mint kiderült, gyakran az árul el, akitől végképp nem várod, s a szélcsend csak a nyugodt család álcája volt, holott a vihar sosem csillapodott. Csak képesek voltak élni vele ㅡ én is meg szerettem volna szokni a hurrikánt, ami a fejemben volt; másra sem vágytam, csak hogy ne fájjon ennyire.

Emiatt kezdtem éjszakánként eljárni otthonról, s belevetettem magam a sötétségbe. Senkit nem érdekelt, szóval nem kellett, hogy bűntudatom legyen végette. Próbáltam valamiben meglelni magam, ám hiába bámultam az eget, a Holdat és a csillagokat, nem használtak ezeknek a kliséi. Ragyogtak, míg én arra sem voltam már képes, hogy valamire csillogó szemekkel nézzek. Megfordult a fejemben nem egyszer, hogy minek így bármi is, ám ezen gondolataimra rögvest megrémültem ㅡ s ráadásul a fejem is jobban tele lett tőlük. Mást sem akartam, csak egy kicsit kikapcsolni a világot.

És ekkor botlottam egy társaságba figyelmetlenségem közepette. Azt hittem akkoriban, hogy a megmentőim, mégha ez nem is volt igaz, ugyanis minden csak még inkább rosszabbodott ㅡ ennek ellenére minden annyira pillanatnyi volt, s én pedig ragaszkodtam azokhoz a pillanatokhoz. Hiszen ez egy olyan társaság volt végre, mely olybá tűnt, befogadnak. Ugyan sokat nem beszéltem velük, csak azt mutattam, hogy rendelkezem kiállással, de szerintem átláttak rajtam, hogy mennyire összetört vagyok; ezúttal tökéletesnek bizonyultam. Valahol helyt tudtam állni, és csekély készpénzemnek hála megígérték, hogy elfeledem a világot. Ekkor jutottam először fűhöz, aminek hála tényleg elhittem, hogy akkor végre valahára, hosszadalmas évek után először rendben vagyok.

Mert nem zúgott a fejem, nem gondoltam úgy, hogy az egész életem téves vágányon halad. Nem éreztem semmit, függetlennek találtam magam, végre a kezemben volt az irányítás, és ezt imádtam. Nem vágytam többre, csak erre az érzésre, ami végül mégis felemészteni kezdett úgy, hogy tulajdonképpen észre sem vettem. Tönkre tett, mégis többet akartam belőle, mégha tudtam is, mi az ára ㅡ legelső, majd sok-sok csókommal is megfizettem, mikor vagyonom nem engedte, de legalább ennél lejjebb nem süllyedtem. S hiába utáltam, hogy eladom tetteim, tisztában voltam azzal, hogy hamarosan úgyis elfelejtem mindezt, úgysem fog érdekelni. Átvette felettem az irányítást ez a határtalan mámor és bódulat, ezt pedig vakon nem voltam képes belátni ㅡ épp úgy, ahogyan senki sem vett észre még mindig.

Csak ő, amikor évek múltán belépett az életembe.