● Lap 1 ●

1K 42 30
                                    

𝚂𝚝𝚎𝚙𝚏

𝟸𝟶𝟸𝟹. 𝟶𝟺. 𝟷2.

Dél körül Måneskint hallgatva hajtottam be a Ferrari Maranellói gyárába. Dobtam egy üzenetet anyunak, hogy ideértem, aztán a kutyámnak lehúzva az ablakokat kiszálltam.

Viszonylag régen jártam a gyárban, de semmi nem változott. A főbejáraton léptem be, és mosolyogva toltam a napszemüvegemet a fejem tetejére. A hallban egy árva lélek nem volt, és már éppen indultam is volna apám irodája felé, amikor a hátam mögül beszélgetést hallottam meg. Hamar felismertem a kedvenc brit pilótám hangját, és mosolyogva fordultam felé. Ahogy meglátott, a szemei kikerekedtek, és szó nélkül otthagyva a mellette álló két személyt, rohant felém.

- Stepf! – nyújtotta a nevemet, majd teljes erőből letarolt.

- Calls, te is nagyon hiányoztál, de össze fogsz törni – próbáltam nevetve szabadulni a szorításából, ám ehelyett 3 másik ember ölelt át minket. Csak tippelni tudtam, hogy Mick, Marcus és Robert azok.

- Gyerekek, hagyjátok már szegény Stepfaniat, még a végén kereshetünk megint új igazgatót a helyére – mondta erőteljesen Andrea Ferrari, Charles és az akadémia személyiedzője. Ilyen alkalmakor mindig hálát adok a létezésének, még ha nem is tud róla.

- Köszönöm szépen, Andika – forgattam meg a szemem, majd kibújtam a pilóták gyűrűjéből – Mindenki itt van? – néztem körbe észlelve, hogy apám, Charles és az összes akadémista is megérkezett.

- Igen – bólintott a csapatfőnök.

- Akkor én most stílusosan lelépek, mert a kutya már így is meg van rám sértődve, mert nem hoztam be – bólintottam, és a reakció, amire vártam hamar meg is megérkezett.

- Itt van Fanni? – nézett rám fellelkesedve Mick.

- Itt hát – dobtam neki a kocsikulcsot – Ne öljétek meg egymást – indultam az irodám felé.

A szoba, amit az irodámnak hívok frissen fehérre festve, üresen várt rám. Már tudtam, hogy milyen berendezést szeretnék, hogy komfortos legyen az itt töltött hosszú téli hónapokban. Nagyon belemerülhettem a tervezésbe, mert valaki mögöttem megköszörülte a torkát. Maya Weug volt az, az első és eddigi egyetlen női pilóta az akadémián. Kíváncsi voltam, igazak-e a róla szóló pletykák, tehát csak felvont szemöldökkel néztem rá. Bevált a technikám, ő szólalt meg először.

- Bocsánat, hogy tájékozatlan vagyok – sóhajtott egyet - De nekünk fogalmunk sincs, hogy te ki vagy – mutatott a mellette álló Dino Beganovichra, James Whartonra, Charlie Wurzra és Luca Badoer Jr.-ra.

- Szépek is azok a gyermekévek. Nem, Leclerc? – néztem az időközben beesett Arthurra.

- Ó, de azok – vigyorgott rám.

- De kérdésetekre válaszolva Stepfania Arrivabene vagyok, az FDA régi-új sportigazgatója és PR menedzsere – mosolyogtam rájuk kedvesen, amikor egy másik hang szólalt meg a szoba másik végéből.

- És most már igazgatója is – jelentette ki Piero. Szinte futva szeltem át a köztünk lévő távolságot, hogy a már szinte nagypapámként szeretett Ferrarihoz lépjek. Az szorosan zárt az ölelésébe, és a hátamat simogatta – Örülök, hogy újra itt vagytok – rázott kezet apámmal is.

A csapat többi része nagy örömmel fogadott minket, és nem egyszer hallottuk, hogy nagyon hiányzott az Arrivabene család a mindennapjaikból. Miután végigölelgettük az egész gyárat, visszavonulhattunk, így én a fülesemet elővéve ültem le az irodám közepén a földre. Régi álmom vált valóra azzal, hogy én vezetem az Akadémiát. Az utóbbi 25 évben nagyon-nagyon sok embert ismertem meg a Forma-1 száguldó világában, de olaszként a Ferrari mindig a legnagyobb dolog lesz az életem. Rengeteg embert láttam belenőni ebbe a világba, és az a célom, hogy ez továbbra is legyen, és sok tehetséges fiatalnak segíthessünk kibontakoztatni a tehetségét. Előttem a földön egy füzet feküdt, ebbe rajzoltam bele a szoba elképzelt kialakítását. Ahogy a falakra kirkandó képeken kezdtem gondolkodni, akaratlanul is elő tört belőlem a sírás. Bármennyire is tudtam, hogy mára minden sokkal biztonságosabb, mint akár Jules baleseténél, Sennáról már nem is beszélve, de mégis, nagyon féltek mindenkit, akit egy kicsit is megismerek. Annyi embert vesztettem el az évek során. Ayrton, akire nem is emlékszem, hiszen csak pár napos voltam, amikor először, majd másfél hónapra utoljára találkoztam vele. Szerencsémre a családi archívumban találtam egy képet, amikor a kezében tart, és éppen akkor adott nekem egy, az övéhez hasonló, arany keresztes nyakláncot, ami azóta is szerencsét hoz minden egyes alkalommal, amikor viselem. A Ferrariban nőtem fel, olyan nevek között, mint Jean Alesi, Gerhard Berger, Eddie Irvine, Rubens Barrichello, Michael Schumacher, Felipe Massa vagy Kimi Raikkönen. És volt ő. Ő, akiről mindenki tudja, hogy egy nap itt kellett volna vezetnie. Az ember, aki megmentette azt az összetört lányt, aki a megismerkedtünk idején voltam. Jules Bianchi 2007 decemberében hurrikánként érkezett meg az életembe, és nem is nagyon akart kiszállni onnan. Mivel Anyukám félig magyar, félig orosz, Magyarországon jártam iskolába. A hetedik osztályt koptattam, amikor apa az egyik üzleti útjáról hazajőve elhozta magával a Bianchi családot. Nem ettem túl sokat vacsorára, és hamar távoztam. Az ablakban ültem, és az mp3 lejátszómról hallgattam zenét. Jules kérdés nélkül jött be hozzám, húzta ki a fülest a fülemből, és tette fel a kérdést, miszerint van-e kedvem egy időre velük menni Franciaországba.
Természetesen rögtön igent mondtam, és egy hét múlva már egymás mellett ültünk a repülőn. A rákövetkező évben az egész nyári szünetet ott töltöttem, ekkor ismertem meg Lorenzo, Charles és Arthur Leclercet, valamint Norman Natot. Norman, Enzo, Julio és én éveken keresztül nagyon szoros kis csapatot alkottunk. Mivel a szüleim szinte folyamatosan dolgoztak, nagyon sokat voltam magányos, de amikor erről a fiúk tudomást szereztek, azonnal mindenhova vinni akartak magukkal, és egymást cserélgetve szurkoltunk a másiknak. Akkoriban kaptuk meg Enzoval a #bestsupporters elnevezést, ugyanis minden futamon ott voltunk, nem csak Normannal és Julesszal, hanem egy idő után már Charlesal is. Egész a Európát és a fél világot bejártuk együtt, így jóval túlélhetőbb volt a suli is. Valamelyik mérnök vagy szerelő segített a matekkal, fizikával, kémiával, és mindennel, ami kellett. Addigra már folyékonyan beszéltem magyarul, olaszul, angolul, oroszul, németül és franciául, így szerencsére a nyelvtanulással nem kellett különösebben foglalkoztam, bár azóta még felvettem a listára a spanyolt, portugált, svédet és a katalánt is. Mire nagyjából kitaláltam, hogy mit, hogy szeretnék a munkahelyemen, délután 6 is elmúlt. Ahogy felkeltem a közben elég rendesen elült fenekemről, írtam Micknek.

Merre jártok a kutyámmal és a kocsikulcsommal?

Andrea kicsapott minket futni a pályára, szóval most épp csalunk, amikor nem látja

Felnevettem a fiú válaszán, mivel rendszeresen játszottak az akadémisták ilyet régen is, mikor Andika futni küldte őket a pályára, és nem ment velük. A lemenő napsugarak simogatták az arcom, miközben átsétáltam az alagúton és a boxon, majd a karjaimat összefonva magam előtt megálltam Andrea mellett. Épp csak odaértem, a kanyarban felbukkant a csapat, élen Mickkel, akit a kutyám engem meglátva rángatni kezdett felénk. Az olasz és én csak nevetve néztük a jelenetet. Ahogy a németjuhász a közelembe ért, leguggoltam hozzá, és kedvesen megdögönyöztem.

-Mikor lett ennyire fitt? – kérdezte lihegve a szőke, a társaira várva.

-Mindig is az volt, nem tudom, hova figyeltél – forgattam meg a szemem, majd felálltam – Amúgy, ha van kedvetek, átjöhettek bandázni egyet, bár fogalmam sincs mi van az itteni házamban – vetettem fel az ötletet, amibe végül mindenki beleegyezett.

Maya, James és Dino jöttek velem, a többiek egymást fuvarozták. Mindösszesen csak 5 percre lakom a gyártól, így nem kellet sokat autókáznunk. Ahogy mindenki megérkezett, nevetve estünk be a házba, Marcus és Callum ideútját hallgatva, ugyanis ezek ketten ennyi idő alatt is képesek majdnem kinyírni egymást. Miután mindenkit körbe vezettem, aki még nem volt nálam, és gyorsan csináltam pár fagyit, a hatalmas nappaliban telepedtünk le.

-És meséljetek, hogy vagytok? Az eredményeket nagyjából letisztáztam, de semmi mással nem vagyok képben – tettem egy újabb adag jégkrémet a számba, miközben értelemszerűen a mellettem ülő és rangidős Charlesra néztem. Az nagy sóhajtással kezdett bele a mesélésbe.

-Azt nem tudom, hallottad-e, hogy 2019-ben szakítottam Giadaval, és azóta Charlotte Sinével vagyok együtt. Igazából ennyi, éljük az életünket, kisebb nagyobb nézeteltérésekkel. Callum? – adta tovább a szót a mellette ülőnek.

-Először is a húgom üdvözletét küldi – nevetett fel, elemelve a tekintetét a telefonjáról – Másodszor pedig nálam minden is volt az utóbbi években. Randizgattam pár lánnyal, aztán volt egy időszak, amiről inkább nem beszélnék, aztán teljesen véletlenül megismertem Catet, Pierre exét, és szerelmes lettem. És egy jó ideje együtt vagyunk. Marcus?

-Nekem nincsenek olyan sikersztoriaim, mint Charlesnek vagy Callumnak, vagy egyes más személyeknek, szóval nincs is mit mesélni. Szingli vagyok, mint a... – esett gondolkodóba – Nem tudom mi vagy ki a nagyon szingli, de én az vagyok – vonta meg a vállát, majd Mickre nézett.

-Nem tudom, emlékszel e még Justine-ra, de pár éve összejöttünk, és azóta is boldog párt alkotunk – nyugtázta a német, hogy bizony igazam volt, amikor azt mondtam neki, miszerint összeillenek a lánnyal.

- Mi többiek meg élvezzük a szinglik csodás életét – kuncogott Robert – És rólad mit lehet tudni?

-Szerintem, ha lehet, még szinglibb vagyok, mint ti – ráztam meg a fejem szomorúan. Nem szoktam róla beszélni, de az eddigi legnagyobb és egyetlen szerelmem Jules volt. A halála után próbáltam olyan hideg lenni Charles-al, amennyire csak lehet, mivel minden egyes levegővételében a franciát láttam.

Még jó pár órát beszélgettünk, míg végül mindenki nálam hajtotta álomra a fejét letárgyalva, hogy holnap együtt megyünk Imolába.

Sziasztok! Mára ennyi részt hoztam, legközelebb jövőhét hétvégén fogok részt hozni. Addig is, mit gondoltok?

A csodás borítót szukanyandiii készítette, óriási köszönet érte neki!

Barátságunk fogságábanWhere stories live. Discover now