Féktelenül [Charles Leclerc ff.]

7. Kétségek között

Mikor a ruhámmal és a hajammal is végeznek, magamra veszem a fekete blézert, amin látható a Ferrari jellegzetes emblémája. Nem véletlen, hiszen a jövőben ehhez hasonló szettben kell megjelenjünk majd a hivatalos eseményeken. Kivéve az autóbemutatót megelőző gálán, mely az én hivatalos bemutatkozáson is lesz egyben. Ehhez mérten kaptam engedélyt a csapat fősajtósától, Silviától, hogy az alkalomra vörös ruhát húzhassak fel. Elvégre, ikonikusan szeretnék belépni annak a csapatnak az életébe, akik a legnagyobb történelmi lábnyomot hagyták eddig a Formula 1 történetében. Melynek hamarosan én is részesévé válok. Hisz én leszek az első, aki ebben a mostani érában versenyen vehet részt köztük. Nem adom könnyen a bőröm, és ez az elhatározás az, amely végső soron visszahozza az elveszettnek hitt magabiztosságom. Nem lehetnék itt, ha nem nyújtottam volna eleget hozzá, és lehet, hogy a teszt nem úgy sikerült, ahogy vártam, viszont tavaly az utolsó lélegzetemig küzdöttem azért a címért, ami végül Mick Schumacher kezében landolt. Ugyanakkor nem sokon múlott, hogy ez ne így alakuljon, éppen ezért sem félhetek az előttem álló évtől. Hosszú pályafutást tervezek az autóversenyzésben, melynek egyetlen célja van: emlékezzenek a nevemre évtizedek múlva is. Ennek pedig az az alapja, ha idén jól teljesítek majd. Ezzel tudom majd valóra váltani azt az ígéretet, mely évek óta nyomja vállaimat, akár egy nehéz kő, amit sosem tehetek le.

- Nem kell félned. - Hirtelen térek észhez gondolataimból, miközben cipőim ütemes kopogása hallatszik a padlón. Mellettem már monacói csapattársam sétál, elvégre közös fotókkal kezdjük meg az egész napos hercehurcát, mely kötelezettségeink közé tartozik. Meglepődök, ahogy meghallom hangját, azon viszont nem, amit mond. Elvégre valóban, kissé óvatosabban lépkedek a hófehér vászon elé, illetve a kamerák kereszttüzébe. Megint magával ránt az idegesség, amit akkor érzek, ha arra gondolok, hogy hamarosan minden figyelem rám szegeződik. Nem beszélve arról, hogy mindezt Charles társaságában kell megtennem, és lehet, hogy ez az, ami igazán feszélyez, tekintve az elmúlt időszakban tapasztaltakat. Hogy mennyire ellenségesen fogadott. Amit nehéz elfelejteni. Szinte lehetetlen. Mégis meg kell tennem. Már csak a munkám érdekében is. - Nem eszek embert. - Elmosolyodik, de érzem a belőle áradó iróniát. Fogalmam sincs, miért szól hozzám, vagy miért éppen így, de látom rajta, hogy felettébb élvezi. Mintha az az ember, akivel a folyosón találkoztam, soha nem is létezett volna, úgy tűnt el előlem, hogy szembe találjam magam vélhetően azzal a részével, amit mindenki felé mutatni szeretne. Megint felvette a maszkot, amit visel. - Legfeljebb a pályán.

- Majd meglátjuk, ki eszik meg kicsodát. - Nem gondolkodom sokáig azon, hogy vissza szóljak, vagy sem. - Elvégre, az oroszlánok közül is inkább a nőstények szoktak vadászni, nemde? - Halkan szólalok meg újfent, ahogy megkapjuk az utasításokat, mely szerint első körben szembe kell állnunk egymással, oldalt a kameráknak. Néhány lépés választ el csak tőle, ezáltal lehetőségem nyílik végigmérni arcának minden centiméterét. Enyhe borosta húzódik most meg rajta. Mintha elfelejtette volna a borotvát a fotózás előtt. Habár, ez sem ront sokat a kinézetén. Éppen ellenkezőleg. Jellegzetes vonásai vannak, melyek most különösképpen kirajzolódnak, amilyen koncentráltsággal próbálja megtalálni a legjobb pózt a fotóhoz. Mondjuk, mintha nem lenne önmagában fotogén alkat. Főleg abban a fekete, az ágaskodó ló emblémájával ellátott öltönyszettben, a hozzá tartozó fehér ingben, illetve vörös nyakkendőben, amit ma visel. Ellenben velem. Én úgy érzem magam, mint elefánt a porcelánboltban, aki még a helyét sem találja. Sokan mondták már nekem, hogy szakmát tévesztettem, mikor kiderült számukra, hogy a versenytársuk leszek. Azonban fogalmuk sincs, miről beszélnek. Akkor hibáztam volna, ha modellnek álltam volna. Az nem én lennék. Allison Baker ennél többre hivatott.

- Kivéve, ha az a nőstény csak oroszlánnak tetteti magát, miközben a lelke olyan, mint egy kétségbeesett zebráé, aki csak arra vár, mikor vadásszák le. - Nem kell sokáig gondolkodnom azon, mire utal, miközben a kamerák mögül a fotósok arra utasítanak, hogy lépjünk közelebb egymáshoz. Természetesen, muszáj megjegyzést tenniük arra, hogy lehetnék sokkal nőiesebb is, elvégre csodálatosan festek, csak el kéne hinnem magamról. Én viszont nem az a fajta lány vagyok, aki élvezi a rivaldafényt, vagy a szép ruhákat. Sokkal jobban értékelem a hétköznapi, egyszerű dolgokat. Most is megtennék bármit egy tornacipőért a magassarkú helyett, azonban nem lehet, mert egész alakos képek készülnek első körben. Nehezen sikerül megvalósítanom a kéréseket, melyek felém érkeznek, mert gondolataim messzire kalandoznak innen. Vissza a folyosóra, ahol monacói csapattársammal beszélgettem, hiszen egyértelmű, hogy erre célzott szavaival, melyek mélyet karcolnak lelkemen. Hagytam magam. Egyszer mutattam meg a gyengeségem, és ez az ára. Charles Leclerc kíméletlenül használja ki velem szemben, hogy látott kiszolgáltatott helyzetben. Én pedig egyre jobban gyűlölöm magam, amiért engedtem az érzéseimnek.