Ocean eyes (ideiglenesen Szüneteltetve)

Váratlan levél

- Lehetne egy kérdésem? – játszadozott ujjaival a pezsgős pohárral – Mégis, miért változtok át vámpírrá, ha meg tudnátok állni a kísértést? – kérdezte, majd kíváncsian fürkészte tekintetem. –Elég sokat hallottam rólatok, de ezt sosem értettem meg.

- Ez sajnos nem ilyen egyszerű. – sóhajtottam egyet, majd vissza tettem a poharamat az asztalra. – Mi vámpírok, egyfajta genetikai mutációk vagyunk. Generációról generációra öröklődik ez a hajlam. Van, akiben gyengébben van meg, ők képesek teljes emberi életet élni, anélkül, hogy vért igyanak. És vannak az olyanok, mint én... - hagytam egy kis hatásszünetet, hogy megértse, amit eddig mondtam. – Mint nekem is, erősebben jelent meg a hajlam. Azok, akik olyanok, mint én, nem bírják, max 30 éves korukig, hogy ne igyanak. Nekem a 20. születésnapomon tört rám ez a szomj. Azonban ez is változik. Ismerek olyat, aki már 5 évesen nem bírta visszafojtani ezt a hajlamot, és inkább vért ivott. Mivel ha nem iszol vért mikor rád tör, ez az úgynevezett „vérszomj" – mutattam idézőjelet ujjaimmal – akkor legkevesebb egy nap alatt belehalsz. És miután vért ittál, ahhoz hogy ne halj meg időnap előtt, kénytelen vagy napi rendszerességgel fogyasztani. Azonban, ha vért ittál, onnantól kezdve nem öregszel. Szóval, ja. Nem egyszerű a dolog. – fejeztem be mondandómat, majd az arcát kémleltem, ami érzelemmentesen fürkészett engem.

- És mitől vagy te nemes a vámpírok között? – tette fel újabb kérdését pár perc csend után.

- Most komolyan erről kell beszélnem? – dörzsöltem meg homlokomat. – Na, jó elmondom, de csak mert úgy sincs jobb dolgom. – mosolyodtam el kínosan. – Lényegében, azért nevezhetem magam nemesi vámpírnak, mert nekem nem csak a vér a fő táplálékom, valamint az ősöm az egyik fő vámpír. De ha én is elhagynám az emberi táplálékot – kortyoltam be pezsgőmbe – mármint a rendes főtt ételt. – lágyan bólintott – Na, akkor már nem nevezhetném magam nemesnek. Akkor én magam is egy lennék, az alja, ember ölő vámpíroknak. – fintorodtam el a gondolattól, hogy embert öljek. Ez valahogy nem az én világom. Én szeretek köztük élni.

- Értem.

- Ennyi, hogy Értem – utánozom mély hangját.

- Igen. Ennyi, hogy értem. Erre nem lehet mást mondani. Most viszont... - lökte el magát az asztaltól – nekem mennem kell. Ha megbocsájtasz. Remélem, később még találkozunk Lizi. – dobott egy halvány mosolyt felém, majd magamra hagyott gondolataimmal.

A gerincemben lévő kellemetlen érzés, még mindig ott motoszkált, azonban nem tudtam hova tenni ezt a Logent. Szinte másodpercenként változott a hangulata, és nem értem miért. Ahogyan azt sem, hogy miért bíztam meg benne annyira, hogy ezeket elmondjam. Az esetek 99%-ban nem szokott tévedni ez az ösztön, és szerintem most sem tévedett, akkor nem értem, hogy miért.

- Ah – túrtam bele idegesen hajamba, majd elindultam megkeresni, pár fontos embert, akikkel még beszélnem kell az este folyamán.

Hamar eljött az éjfél, amikor már mindenki szállingózott hazafele, ezért miután elköszöntem a legfontosabb emberektől, én magam is haza mentem. Egy óra múlva, már a hófehér paplanom közt feküdtem, megfürödve, egy szál fehérneműben. Ne kérdezzétek. Én így szeretek aludni. Már majdnem elaludtam, mikor nyílt a hálószobai nagy tölgyfaajtó, melyen Sara lépett be. Befeküdt mellém, majd kérdő pillantásokat vetett rám.

- Minden rendben? – kérdezte, kissé aggodalommal a hangjában.

- Persze. Minden rendben. Csak találkoztam egy férfival, akit nem tudok hova tenni. Ennyi az egész. – könyököltem oldalamra, és elkezdtem kisimítani, hosszú szőke haját nyakából.

- Csak nem megtetszett? – hunyta le szemeit, várva hogy elfogyasszam napi adagomat belőle.

- Nem mondanám. Csak furcsa volt, hogy a vész jelzés ellenére, teljesen kedves volt velem. – suttogtam nyakára, amitől kirázta a hideg. Nagyot sóhajtottam, majd vissza feküdtem hátamra, és a plafont kémleltem. Sara, nagy szemekkel fürkészte tekintetem, majd rám feküdt és megölelt.