Why Me?

Elveszve

A napok egyre gyorsabban teltek. A várandósságom pedig egyre látványosabb lett. Bővebb ruhákban voltam kénytelen járni iskolába, hogy valamennyire titokban tudjam tartani. Nem szerettem volna pletyka téma lenni egyenlőre még. Kuroo már nem követett mindenhová, hála a magasságosnak. Minden vizsgálaton ott volt viszont cserébe a mindennapi szabadságomért. Ha hívtam jött. A távolból figyelt. Kenma volt a legnagyobb segítségem. Segített átvészelni egy borzasztó karácsonyt és szilvesztert. A téli szünetet java részt vele töltöttem. Mint kiderült veszélyesztetett terhes vagyok kerülnöm kell a stresszt. Hát ez eléggé kivitelezhetetlen egy iskolában. Kenmaval ültem szemben az ebédlőben. Ritka jó kedve volt. Valószínűleg még tartott a téli szünetből neki. Karácsony estéjén sikerült összeboronálnom végre őket a bátyámmal. Eszméletlen boldogok voltak együtt. Kuroo egy hadsereg lány kíséretében vonult be az ebédlőbe. Élükön az általam már nagyon utált Sumival. Ha egy kanál vízben meglehetne folytani valakit biztos hogy őt folytanám meg. Amióta megtudta, hogy ismét szabad préda Kuroo úgy tapad rá mint egy pióca. A féltékenység zöld szemű szörnyetege bizony elég mélyen gyökeret vert bennem. Jogosan merül fel mindenkiben a kérdés, a felvetés, hogy hiszen én hagytam el, akkor még is miért vagyok féltékeny? Azért mert ugyan úgy szeretem, mint ezelőtt, de megbocsájtani azt nem igazán tudtam neki. Kegyetlenül játszott velem és az érzéseimmel. Sumi arcán olyan ragadozó mosoly ült ki, hogy kezdett bennem nagyon rossz érzés körvonalazódni. Az asztal ahol helyet foglaltak közvetlenül a mi asztalunk mellett volt. Sumi kecsesen mint egy bébi gazella az asztalomhoz libbent. Ráncba szaladt a szemöldököm tőle.
-Mondd csak Karina - kezdte olyan hangerővel hogy azt 3 szigettel odébb is hallhatták - milyen érzés terhesnek lenni egy zabi gyerekkel?
A szemem óriásira kerekedett a meglepettségtől.
-Hogy mondod? - kérdeztem vissza remegő hangon.
-Tudom hogy terhes vagy Kurootól, de elhagyott téged - kacagott negédesen - nem kellesz neki sem te, sem a zabid
-Na ide figyel te olcsó seljetes barbie utánzat, nem érdekel, hogy rólam mit mondasz, de ha még egyszer zabinak mered hívni a gyerekemet kitepem a póthajadat és ledugom a torkodon megértetted? - a dühtől az egész testem remegni kezdett.
-Fáj az igazság? Egy undorító kis ribanc vagy. Azt hitted, hogy egy gyerekkel magad mellé láncolhatod majd ezért felcsináltattad magad..
-Sumi ha nem fogod be a szádat kitépem a nyelvedet - csattant fel Kuroo. Éles fájdalom hasított a hasamba és melegség öntötte el az ölemet. Lenéztem a lábam közé és egyszerűen elborzasztott a látvány. A szoknyám teljesen átázott a vértől, a görcsök pedig egyre másra jöttek és mindegyik egyre fájdalmasabb volt, mint az előző. Rémülten néztem fel Tetsuroura.
-A baba... - suttogtam.
-Kenma azonnal hívj mentőt - adta ki az utasítást. Kezeivel átölelt és nyugtatóan suttogott a fülembe valamit, de nem értettem belőle semmit annyira hangosan dübörgött a fülemben a vérem. Szépen lassan tudatosult bennem, hogy valószínűleg épp most vetélek el. Ettől a gondolattól csak még nagyobb pánik lett úrrá rajtam. Mire a mentő kiért teljesen elsápadtam a rengeteg vérveszteségtől.

****

Azt szokták mondani, hogy ha a világ kifordul is a sarkaiból a problémák attól még ugyan úgy megmaradnak. Az emberi lélek megtörik és már sosem lesz ugyan olyan. A személyisége eltorzul. A nyitottból zárkózott lesz, a jóból gonosz és így tovább. A kórházi szoba fehér, csupasz falai, a gyér fény amely ablakon át beszűrődik, a szoba teljes sötétsége, mind-mind arra emlékezteti az embert hogy valami veszteség érte. A veszteség érezte talán a világ egyik legrosszabb dolga. A sötétben Kuroo hatalmas alakja még így is kivehető volt ahogy az ágy végében aludt. Szemöldöke ráncba szaladt, száját egy vékony vonallá préselte álmában. Anyám az ágyammal szemközti kanapé szerűségen aludt össze kucorodva. Kezeim önkéntelenül a hasamat tapogatták. Tudtam hogy a kis bogyóm már nincs velem. Sírnom kellett volna, de nem tudtam. Egyszerűen nem jöttek ki a könnyek. Csak bambán bámultam a fehér falat és hallgattam ahogy az óra ketyeg. A lábamnál Kuroo mocorgni kezdett. Álmosan dörzsölte meg szemeit, hogy aztán tágra nyílt tekintetét rám emelje.
-Hála az égnek végre felébredtél - megkönnyebbültnek tűnt a hangja. A szemei duzzadtak és vörösek voltak valószínűleg a sírás miatt. Megszerettem volna szólalni. Meg kérdezni, hogy mi van a babámmal, de egy hang sem jött ki a torkomon. Bambán figyeltem ahogy közelebb húzódott hozzám. A kezei remegtek amikor a kezem után nyúltak. Egyszerűen nem bírtam elviselni az érintését. Úgy húztam el a kezem mintha leforraztak volna. Elemi erővel tört rám a düh.
-Honnan tudta meg hogy várandós vagyok? - a saját fülemnek is borzasztó volt hallani a saját rideg es fagyos hangomat.
-Nem tudom, nem mondtam el senkinek a szüleimen kívül ahogy azt kérted - fújta ki a levegőt. Metsző tekintettel figyeltem ahogyan egyre közelebb jön hozzám. Haragudtam rá. Az egész világra. Észre vehette hogy nem nyerte el tetszésemet a közelsége. Kiment a kórteremből, helyette egy magas sápadt arcú ötvenes éveiben járható nő lépett be az ajtón. Az álla olyan szögletes volt mint Kurooé és a haja is ében fekete színben pompázott. Igazán gyönyörű nő volt leszamitva a meggyötört arcát.
-Szia Rina - köszönt halkan. Válaszként biccentettem felé és intettem hogy kerüljön beljebb. Helyet foglalt mellettem. Nem volt a szemében sem szánalom, sem sajnálat. Inkább együttérzés és megértés sugárzott felőle. - Tudom, hogy mi még soha nem találkoztunk és bár ne ilyen körülmények között kellett volna megismerkednem veled, de engedd meg hogy bemutatkozzak neked. A nevem Nobu Tetsurou, Kuroo édesanyja vagyok. Remélem nem érzed tolakodásnak, hogy ide jöttem én is.
-Haragszom. Haragszom az egész világra. Kuroora. Magamra. Sumira. Mindenre es mindenkire. Én annyira akartam a babámat. - elcsuklott a hangom és egyre másra potyogni kezdtek a könnyeim. Meleg kezei közé fogta a kezemet és szelíden rám mosolygott.
-Ebben a helyzetben teljesen érthető. Egy gyermek elvesztése óriási trauma. Teljesen mindegy mennyi idős az ember lánya. Elmondok neked most valamit. 19 voltam amikor Kuroo apjával egymásra találtunk. 20 évesen már házasok voltunk. 21 éves voltam amikor várandós lettem. Kuroo báttyát halva szültem meg. Osztozom a fájdalmadban. Ott volt az az aprócska test a kezeimben és nem lélegzett. A mai napig fáj. Amig élek fájni fog. Esetedben sem lesz másképp, de hidd el idővel könnyebb lesz. Fiatal vagy előtted az élet. Gyászolj haragudj mindenre és mindenkire. Tombold ki magad. Éld meg a gyászt.
-Köszönöm ezt most hallanom kellett.