Holnap már szeptember ⛧BEFEJEZETT⛧

⛧8. A jövő zenéje⛧

Alex idegesen feszengett a sötétkék, kissé gyűrött öltönyében, ahogy az elegáns étterembe vezető márvány lépcsőfokokat szedte felfelé. A bejáratot boltívesen virágok díszítették, odabentről halk zeneszó szűrődött ki. Az étterem körüli hatalmas udvart valószerűtlenül zöld fű terítette be, a színes sziklakertek melletti padokon az emberek kisebb csapatokba verődve, fennhangon beszélgettek, olykor hangosan fel-felnevetve. Az étteremtől napsugarakhoz hasonlóan eltávolodó öt keskeny betonösvény két oldalát napelemes ledlámpák világították meg.

Vitán felül állt a tény, hogy a város legelitebb iskolájának végzősei a város legelitebb éttermét kapják meg az érettségi bankettjük helyszínéül. A gazdag és sznob szülők gyerekei természetesen a legjobbat érdemelték, és mivel ők voltak többségben, gyakran hoztak meg olyan döntéseket, amit a kevésbé jómódú szülők nem néztek jó szemmel. Az étterem kiválasztása is egy volt ezek közül, de lévén, hogy jóformán lehetőségük sem nyílt beleszólni, rá kellett bólintaniuk.

Pedig a szülők és a diákok a céltalan feltűnősködéssel csak azt érték el, hogy a város másik három iskolájának tanulói általában kerülték és megbélyegezték őket. Az előkelő intézmény előkelő diákjai csak a saját iskolájuk falain belül számítottak annak.

Az Alex mögött magasodó Eriken lazán lógott az egy számmal nagyobb zakó, de ügyet sem vetve rá, zavartalanul és magabiztosan haladt előre, olyan elszántsággal, hogy senkiben ne merülhessen fel a kétely, hogy nem oda tartozik. Raszta tincseit hátrakötötte, és Alex válla fölött nézett el, barátait keresve a tekintetével. Alex, miközben végigsétáltak az előtérben leterített süppedős, vörös szőnyegen, azon tanakodott, vajon feltűnik-e valakinek, hogy tilosban járnak.

Három lány közeledett feléjük, magassarkú cipőik egyszerre kopogtak minden lépésüknél, és halkan kuncogtak, ahogy elhaladtak a két fiú mellett.

A tágas éttermet lilás fényű hangulatvilágítás töltötte be. A két oldalán kerek asztalok kaptak helyet, a körülöttük levő székeket fehér lepellel és mályva színű masnival díszítették. A hófehér terítős asztalok közepén apró, színes virágok szolgáltak dekorációként. A plafonig érő ablakokon besütött a telihold fénye.

A sarokban üldögélő tanárok halkan beszélgettek egymással, miközben a diákok legtöbbje az udvaron próbálta kiélvezni, hogy késő este ellenére is kellemesen meleg még a levegő.

– Jézusom, hát ez aztán undorító. Csak a sulit fejezték be, nem esküvőjük van! – méltatlankodott Erik, a díszítést vizslatva.

– Irigykedsz? – vigyorgott Alex. – Csak azért, mert te hamar kivontad magad a forgalomból tavaly a saját banketteden, más attól még jól érezheti magát.

Erik válaszra sem méltatta barátját, csupán megforgatta a szemét.

Habár már régen besötétedett, úgy tűnt, még korán van a bulizáshoz, mert ha valaki fel is állt a helyéről, az pusztán a szomszédos asztalok valamelyikéhez ment oda, beszélgetni.

A táncparkett egyik végében, egy állványon álló laptophoz csatlakozott hangfalból beazonosíthatatlan műfajú zene szólt, mögötte egy unott arcú DJ a telefonját görgette. Vele szemben a bár húzódott, ahol az emberek nagy része tömörült, és egymást túlkiabálva próbáltak italt rendelni.

– Nem látod valahol Damiánékat? – kérdezte Erik, a széles termet kémlelve.

– Nem. Próbáltad hívni őket?

– Nem veszik fel!

‒ Ebben a ricsajban biztos nem is hallják a telefonjukat – állapította meg Alex.