-C'est la vie - Ez az élet-

5. Fejezet

Tehát ki is ő és, hogy néz ki. A neve Aaron Smith 18 éves, magas, barna haja van, barna szeme. És mint már korábban is említettem egoista és öntelt de szerintem eléggé szerethető módon az vagy hát eddig úgy gondoltam, hogy ilyen lehet mert igazából nem nagyon ismerem. Látásból ismerem csak, meg sokan mondanak róla mindent de valahogy mégis mindig a saját elképzelésem szerint, nem volt ennyire kegyetlen nem gondoltam volna, hogy így megaláz ha egyszer beszélgetésbe elegyedik velem. És a legrosszabb az, hogy még mindig próbálom mentegetni magamban, hogy biztos hogy nem úgy gondolta és, hogy nem akart megbántani vele de be kell, hogy lássam lassan kezdek kifogyni ezekből az érvekből és akkor ott marad mind az amit mondott, ami egyáltalán nem kedves és szerethető.
-Tényleg úgy gondolod, hogy magamon kívül nem szeretek senkit? - kérdezte olyan halkan, hogy egy pillanatra azt hittem csak képzelődtem, de mivel kiváncsi pillantással várta a válaszomat rájöttem, hogy tényleg meg kérdezte.
-Igen teljesen biztos vagyok benne - mondtam a szemébe. Aztán hirtelen megragadta a karomat és az autója fel kezdett húzni.
-Engedj el, mi a fene bajod van Aaron, eresz már el!!! - sikoltottam egyre hangosabban de nem eresztett. Amikor oda értünk az autóhoz ki nyitotta az ajtót és szó szerint bedobott az ülésre, aztán átment a másik oldalra és ő is beült majd se szó se beszéd beindította a kocsit és elhajtott a sulitól olyan messzire amennyire csak lehet. Jess és Alissa folyamatosan hívogattak de mivel Aaron a zsebébe rakta az én telómat is amikor megragadta a kezem, így nem tudok nekik válaszolni.
-Odaadnád a telefonomat, hogy eltudjam mondani, hogy még életben vagyok egy darabig... - mondtam neki miközben megforgattam a szemem. Aztán Aaron egy sóhaj kíséretében kivette a telefonomat a zsebből és oda adta. Amint megkaparintottam a mobilomat egyből hívást kezdeményeztem Jessel aki azonnal válaszolt is.
-Hallod ez mi a fene volt? Hová mentek? Mikor jösz vissza? És mit mondjak a szüleidnek? - tette fel szinte azonnal a rengeteg kérdését aminek a felére még én sem tudtam a választ.
-Először is nem tudom, hogy mi a fene volt ez még én sem. - néztem közben szemrehányóan Aaronra. - Másodszor is nem tudom, nem tudom és hopp szintén egy nem tudom. Amióta eljöttünk egy szót nem szólt még, így fogalmam sincs, hogy mi lesz.
-Okkeee, de valamit kikellene találnunk, ha esetleg nem érnél vissza fél háromra.
Igen tudom, csak egyszerűen azt nem tudom, hogy mit találjunk ki. - gondolkoztam hangosan - Vissza érünk addigra - szólalt meg hirtelen Aaron.
-Jolvan akkor egy gond megoldva a többiben viszont nem tudok segíteni Tiff, azt neked kell megoldanod - mondta kedvesen - hívj, ha bármi van.
-Okkes köszi mindent, szia - köszöntem el.
Egy-két perc elteltével viszont megérkeztünk egy magas panel ház parkolójába, ahol Aaron éppen egy parkoló helyet keresett. Kissé feszengve nézelődtem, mert valahogy egyáltalán nem tetszett ez az egész helyzet. És amíg én ezen agyaltam ő le is parkolt és már szállt is ki a kocsiból. Mivel látta hogy én annyira nem akarok kiszállni így odajött az én oldalamra és kinyitotta az ajtót.
-Na mivan nem jössz? - kérdezte mosolyogva.
-Nem tök jól megvagyok itt asszem. - mondtam feszengve.
-Ha nem jössz magadtól nekem kell, hogy kivegyelek onnan.
-Biztos, hogy nem nyúlsz mégegyszer hozzám. - mondtam hitetlenkedve.
-Úgy gondolod?
-Igen. -mondtam teljesen magabiztosan és el tántoríthatatlanul. Ahhan csak én gondoltam így, mert a következő pillanatban Aaron be hajolt az autóba megragadta a derekamat és a hátára dobva, mint egy zsák krumplit úgy cipelt egészen a liftig. Mindeközben én rendíthetetlenül kiabáltam és kalimpáltam, hogy engedjen el.  Ezt a lift ajtaja előtt meg is tette. Én össze font karral álltam előtte és úgy néztem fel rá, ő meg a világ legaranyosabb mosolyával megajándékozva figyelt engem. A liftel felmentünk az 5-dik emeletre és ott bementünk a velünk szembe kerülő ajtón, az volt az ő lakása. Úgy izgultam és feszengtem egyszerre, hogy azt hittem menten el hányom magam. Amint beértünk Aaron levette a cipőjét így én is ugyan azt tettem amit ő. Aztán beljebb ment a nappaliba amit az előszobából is tökéletesen lehetett látni. Amint ki ácsorogtam magam és úgy ítéltem meg, hogy ő bizony nem fog beljebb invitálni, így utána mentem és leültem a lehető legmesszebb eső részre a kanapén. Ő csak felvont szemöldökkel nézte azt, hogy mit csinálok. De a csendet én törtem meg mert úgy láttam, hogy ő bizony nem fogja.
-Miért vagyok itt? - kérdeztem tőle. Rám nézett megforgatta a szemét és egyszerűen felállt és kiment a konyhába. Kifelé menet hátra nézett a válla felett és így szólt - Mit kérsz inni? - Ez eléggé váratlanul ért így meglepve mondtam neki, hogy jó a víz is.