Holnap már szeptember ⛧BEFEJEZETT⛧

⛧7. Töréspontok⛧

Damián arca elkomorodott.

– Biztosan. Nézd, nem az érettségiről akarok veled csevegni.

– Nocsak, hát akkor? – kérdezte Laura. Oldalra billentette a fejét, és karjait összefonta mellkasa előtt, mintha csak védekezni próbálna valami elől.

– Hella a legjobb barátom és érdekel, hogy m-mi van vele. És azt hiszem, joga van tudni az igazat – mondta nehézkesen.

– Az igazat...?

– Pontosan tudod, hogy miről beszélek. Hetek óta beszélgetünk Martinnal. Érdekes módon ő teljesen máshogyan mesélte a történeteteket, mint te.

Laura keserűen felnevetett, bár zavarában folyamatosan egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát.

– Te meg persze bedőltél a hazugságainak.

Damián szeme összeszűkült. Hevesen fürkészte a nő arcát.

– Na, ide figyelj – kezdte Laura jeges hangon. – Neked fogalmad sincs arról, hogy ő milyen ember. Mégis honnan veszed a bátorságot, hogy kioktass engem arról, hogyan neveljem a saját gyerekemet?

– Csak szeretném, ha tudná, hogy mi történt valójában – replikázott dacosan.

– Már tudja! – csattant fel. Gyorsan körbenézett, hogy nem vonta-e magára az emberek figyelmét a hangoskodásával. – Szállj le a témáról, és eszedbe se jusson erről beszélni Hellával. Hosszú időbe telt, amíg feldolgozta ezt az egészet, ne akard újra felkavarni őt. Nem hiába nem beszél veled sem erről.

Hella végszóra lépett ki az iskola ajtaján. Laura közelebb hajolt Damiánhoz. Arckifejezése fenyegetővé vált.

– Ráadásul semmi közöd nincsen hozzá. Ne hidd, hogy a nevetséges próbálkozásaid érnek valamit.

Hella mit sem sejtve sétált oda hozzájuk. Arca izgatottságtól ragyogott, és mielőtt anyjának köszönt volna, széles mosollyal ölelte át a barátját.

– Hát, ezen is túl vagyunk – mondta vidáman Hella. – El sem hiszem!

– Nagyon úgy tűnik – bólogatott Damián szórakozottan.

Laura negédes mosolyt erőltetett magára, bár nehezére esett palástolni a bosszúságát.

– Hát, akkor azt hiszem, legfőbb ideje ünnepelni! – csapta össze a tenyerét. – Kiérdemeltétek, fiatalok.

– Igazad van, nem is tartalak fel tovább titeket – mondta Damián, mintha csak most jött volna rá, hogy zavar. – Akkor jövő héten a banketten találkozunk! – Az utolsó szavakat már a kocsija mellől kiáltotta oda nekik.

– Már alig várom! – lelkendezett Hella.

Laura a szükségesnél erősebben csapta be az ajtót, miután beültek a kocsiba. A motor is hangosan bőgött fel, ahogy elhajtottak.

Hella egyik kezével becsatolta a biztonsági övet, a másikkal a mobilját halászta ki válltáskájából, és felderült arccal pötyögni kezdett valamit. Csacsogva, elvékonyodott hangon telefonálta végig az utat, hangjában egyértelműen kihallatszott a megkönnyebbültség és a lelkesedés. Laura olykor mély, színpadias levegőt vett, amivel magára akarta vonni a figyelmét, de a lány, még ha észre is vette ezt, nem vett róla tudomást. A panaszos sóhajok nem szűntek meg akkor sem, amikor leparkolt a házuk előtt, így Hella végül csettintve nézett fel a telefonjából, és igyekezett nem túl érzéketlen hangot megütni:

– Valami baj van?

Laura szemét elfutották a könnyek, ahogy leállította a motort. Elsimított egy szemébe lógó fekete tincset, és felé sandított.