Délibáb

07.

Emmeline szinte lángolt a szerelemtől, hihetetlenül boldognak érezte magát. Ott feküdt férje karjaiban, a Nap finom sugarai meztelen bőrüket simogatták. Adil még aludt, a lány pedig csak hallgatta az egyenletes szuszogását. Mióta felkelt, csak mosolygott, lebegett ebben a földöntúli érzésben. Igyekezett minden aggodalmát és sérelmét a szíve mélyére nyomni, nem felhozni a múlt ügyeit. Tudta, hogy csak így lehet boldog, ha túlteszi magát ezeken a dolgokon. Talán mások a helyében ellenségesebbek lettek volna, tovább tiltakoztak volna, egész életükben távolságot tartottak volna. De a hölgytől mindenét elvették, a családját, a hazáját, szinte még a rangját is. Nem volt senki, aki őszintén beszélgetett volna vele, akitől tanácsot kérhetett volna. Ott volt egymagában, egy idegen országban, minden nélkül. De ő legbelül már megbarátkozott a helyzettel, főleg a tegnap este után.

Anton óta nem érzett ilyet. Igaz, Emmeline halálosan szerelmes volt a fiúba. Éjszakákba nyúlóan álmodozott arról, hogy egyszer talán teljesen egymáséi lehetnének, hogy házasságot köthetnének. Ha valami csoda folytán a királyságnak már nem lenne szüksége rá, és szabadon választhatná meg élete párját. Vagy ha elszöktek volna, akárhova, messzire, minden rang és név nélkül. Voltak napok, mikor ezeket a terveket teljesen komolyan gondolta, néha egy két aranyat ládája aljára rejtett,árra az esetre, ha menniük kéne. Néha azt kívánta, bárcsak kiderült volna a viszonyuk, és akkor nem mehetett volna hozzá semmiféle királyhoz vagy herceghez. De mindig volt egy gát benne  – a fejében, az érzéseiben – ami nem engedte, hogy teljesen átadja magát az ifjúnak. A lelke mélyén tudta, hogy ők soha nem lehetnek egymáséi, és ez csak ideig-óráig tarthat.

Talán ezért volt most minden más. Adillal minden szempontból egymáséi lehetnek, nincsen semmi, ami akadályozhatja ezt. Nem kell leállítania a férjét, ha ő is kívánta őt, egy másik egyesség miatt. A lánynak tetszett a szabadság, amit a férfi nyújtott neki.
Itt mintha mások lettek volna az emberek, feszélyezetlenek és nyugodtak. Ő nem ehhez volt szokva, hazájában mindenki prűd, folyton feszült és komor volt. Akármilyen furcsa is volt, Emmeline otthonának kezdte érezni a helyet.
– Látom nem tudsz aludni. Pedig elég kimerült lehetsz  – a férfi arcán egy enyhe mosoly jelent meg, hangja még bágyadtságáról árulkodott.
– Éppen ideje, hogy felkeltél. Nincsenek neked királyi kötelességeid, ügyek, amiket el kell intézned?
– Eddig is a királyi tennivalónkat végeztünk. Egyébként nincs se háború, se trónbitorló, így azt hiszem, megérdemlek egy szabadnapot.
– Mégis miféle királyi feladatokat?
– Épp örököst adunk az országnak, szerelmem –  férfi gyengéden simogatta a lány haját, lágy puszikkal hintette be arcát és nyakát.  – Köszönöm, hogy adtál nekünk egy esélyt. Tudom, hogy ez nagyon nehéz lehetett neked, hiszen most engedtél el mindent a múltadból. Sajnálom azt, aminek kitettelek, de amit nemrég mondtam, még mindig áll. Igyekszem, de nem ígérhetek semmit, én nem lehetek Samuel. Nem biztosíthatom, hogy akármikor hazamehetsz, nem leszel ott a testvéreid esküvőin, a koronázásukon, de próbálkozom.
– Tudom, és köszönöm. Azt hiszem, talán tudok élni a helyzettel.

Emmeline ebéd után a kertben időzött, udvarhölgyei társaságát élvezte. Kávét ittak, ő életében most először kóstolta a sötét, keserű italt. Még csak nem is hallott róla, de kellemes meglepetés volt számára. Hölgyei épp a többi ott időző emberről csacsogtak, résztelesen kivesézték mindenki életét.
– Azt pletykálják, Jaron olyan szégyenlős, hogy csak lepedőn keresztül mer érintkezni feleségével. Pedig arról is szó volt a házassága előtt, hogy egyszerre két lánnyal is hált  – Eris lelkesen mesélte a pletykákat, amiket hallott. Lelkes, élénk személyiségű lány volt, látszott rajta, hogy imádta az udvari legendákat.
– Milena hasa egyre csak növekszik, nemde?  – Leorah szúrós szemmel figyelte a hölgyet, aki az egyik narancsfa alatt teázott egymagában.
– Azért jó volna tudni, kitől van a gyermek  – Faari nem kímélte a nőt, szinte megölte a szemeivel. Fogalma sem volt róla, miért haragudhat rá ennyire.
– Kitudja. Milena éveken át másokkal hált, hiába van férjnél. Hihetetlen milyen magasra mászott annak köszönhetően, hogy tudta, kinek tárja szét a lábait. Az ura hihetetlenül öreg, egész nap csak ágyban van, így nem igazán érdekelheti, neje mit csinál szabad idejében. Éveken át a király szeretője volt, így lelt ilyen előnyös házasságra, pedig az egész udvar tisztában volt vele, hogy már nem szűz.
– A király szeretője? Hisz ő már hihetetlenül öreg volt, és ez a nő még annyira fiatal  – az összes lány összenézett, nem mertek a királynőjükre nézni. Emmelinenek szüksége volt pár pillanatra, hogy összerakja, miről van szó. Lesokkolódott, nem tudta, mit kezdjen a helyzettel.   – Ez a hölgy az én férjem szeretője volt.
– Ne tessék rá neheztelni, felség. A férje bizonyára magányos és szomorú volt, miután a volt felesége elhalálozott  – hiábavalóak voltak a nyugtató szavak, a lányon eluralkodott a féltékenység.
– Mikor lett vége ennek a bizonyos románcnak?
– Hölgyem, a férje bizonyára véget vetett ennek, amikor...
– Azt kérdeztem, mikor lett vége a kapcsolatnak. Kérlek, ne védjétek őt, és ne hazudjatok nekem. Annyira képben vagytok mindenki életének részleteivel, biztosan tudjátok a választ a kérdésemre.
– Milenát egy hete látták utoljára kijönni a király szobájából. Sajnálom, felség, de ezt tudnia kell  – ez volt az első alkalom, hogy Caasi ezen a délutánon megszólalt. Mindenkire kedvesen mosolygott, illedelmesen bánt mindenkivel, de Emmelinel valamiért távolságtartó volt.
– Milena az én férjem gyermekét hordja?
– Mint már említettük, férjezett asszony. Állítólag a király mindig ügyel arra, hogy a szeretői ne essenek teherbe.
– Köszönöm, lányok. Ha nem bánjátok, magatokra hagylak titeket.