Délibáb

03.

Emmeline nagyon nehezen bírta a hihetetlen hőséget és az időeltolódást. Hazájában november elejétől március végéig mindent beborított a vastag hótakaró, a tavakon és folyókon védelmező jégréteg alakult ki, így kegyetlenül hatott rá ez a változás. Még csak pár napja tartózkodott ebben az ismeretlen országban, az új otthonában ahogyan Adil szerette nevezni. De ő el sem tudta képzelni, hogy valaha az otthonának nevezze és érezze ezt a helyet. Gyűlölte az itteni ízeket, az itteni ruhákat, az itteni építészetet, az itteni helyeket, amiket eddig még csak az ablakból figyelhetett. Igaz, a szolgálók és az udvar emberei próbáltak a kedvében járni, rendesek voltak vele, könyveket hoztak neki a díszes zárkájába. Mégis minden olyan idegen és taszító volt számára, hogy már az is megfordult a fejében, hogy az ablaka magasságából a fürge habok mélységébe veti magát. De tudta, nem szabad feladnia, hiszen a családja odakint tűvé tesz mindent érte, szinte látta maga előtt, hogy nemsokára édesapja megáll az ajtóban, véres karddal a kezében, mögötte azok holtestei, kik elhozták őt. Észre sem vette, hogy mosolyog, napok óta először.

– Látom jó kedvedben vagy – Adil állt mellette, észre sem vette, mikor jött be. A férfi egyébként szépséges teremtés volt. Sötétbarna haja és borostája keretezte az arcát, a napfényben rozsdaszínű szemei olyanok voltak, akár az olvadó méz. Nem volt túl magas, sem túl erős de jól állt neki. Természetesen ez a megállapítás semmit nem változtatott a véleményén. Az ördög is tud szép embereket teremteni.
– Szerinted érezhetem magam jól ebben a selyembe csomagolt tömlöcben?
– Sajnálom, tudom, hogy ha ki engednélek innen, megoldanád, hogy megszökj. Nem akarok neked rosszat, de szerintem egy kis időre van szükséged, hogy elfogadd a sorsod.
– Ki vagy te, hogy megmondd a sorsom? Nekem te nem vagy senki, és amint a családom rájön, hogy a te és a borzalmas embereid vittek el, minden lógni fogtok – Emmeline nem ilyen volt. Soha nem kiabált még senkivel, mindenkivel türelmes és kedves volt. Még a legmegalázóbb és bosszantóbb helyzetekben is kimért volt mindenkivel. Érzelmeit nem így vezette le, hanem sírással. A férfi szinte meg se rendült a kijelentésére. Ennyire nem vette őt komolyan?
– Meg szeretnék veled valamit beszélni. Van róla sejtelmed, miért hoztunk ide?
– Az országomtól szeretnél valamit. Nem tudom, hogy a korona, élelem kell e nektek, vagy csak simán szégyent szeretnél hozni a családomra - Line ezen a ponton már remegett. Nem tudta, az idegességtől, a félelemtől, vagy mindkettőtől.
– Feleségül szeretnélek venni, Emmeline. Lehetőleg a napokban.
Sokk, ijedtség, pánik, elárulás. Ezek az érzések futottak végig a lányban. Tudta, a „szeretnélek” része csak a marcipán borítás volt, hogy kegyelmesebben hangozzon ez az undorító mondat. Most bizony szépen sarokba szorították.
- De hisz nekem van férjem! Otthon vár rám, a kastélyomban, ahonnan te kegyetlenül elraboltál. Tönkre akarsz tenni, igaz? Elveszel, megszentségtelenítesz, hogy már véletlenül se kelljek neki. Inkább felakasztom magam a karmazsin függönyeiddel, mint hogy kihordjam a gyermeked. Én egy hercegnő vagyok!
Az úr csak figyelt őt. Nem tudta, miért nem szólal meg. Talán most ásta meg a saját sírját?
– Gondoltam, hogy így fogsz reagálni. Tudom, ez az egész most nagyon sok neked, és gyűlölsz engem. De ide nem jön érted senki. Nem fognak megtalálni, nem futnak megmenteni téged. Nem terveztem elmondani, de tudod amíg te itt üldögélsz, a te férjed valószínűleg épp feleségül veszi a húgodat.
– Te hazug disznó! El hiteted velem, hogy nem akarnak, hogy hamarabb beletörődjek a szánalmas életbe amit nekem ajánlgatsz? Nem hiszem el egyetlen kitaláld mesédet sem!
– A hazád borzalmas helyzetben áll, erről te is tudsz. Nagyon fontos nekik ez a szövetség, ez az egyetlen, ami elég védelmet, pénzt és katonát biztosít nekik. A szövetségeket táplálni kell. Ha az egyik fél nem tesz semmit a közösbe, a szerződés felbomlik. A családod nem adhat nekik sem pénzt, sem katonákat, csak egy feleséget. Nem várhatnak arra, míg egyszer csoda folytán haza kerülsz. Abban sem lehetnek biztosak, hogy élsz e még. Nem mellesleg, sehogy sem tudnád bizonyítani, hogy érintetlen maradtál. Mivel szerencsére vannak húgaid, nem is sokkal fiatalabbak nálad, a feleséget megkapják.
Adilnak igaza volt, és ez ketté hasította a lány szívét. Már nem volt ereje veszekedni, fenyegetőzni, védeni magát. Rájött, nem csak a csatát, de a háborút is elveszítette. A könnyek áradatként törtek elő belőle, fájt mindene. Egyedül volt ebben az egész várban, egész országban, sőt úgy érezte, még a világban is. A férfi oda guggolt hozzá, vállára tette a kezét.
– Ne érj hozzám. Elvettél tőlem mindent, tönkre tetted az életem, és most megsajnáltál? Kotródj innen!
Adil kisétált a szobából, a lány pedig véglegesen is maga maradt.