Délibáb

05.

– Udvarhölgyeket?
– Látom rajtad, hogy nem találod a helyed itt. Talán ezek a lányok segítenének neked beilleszkedni. Az összes hölgy itt nevelkedett, kivéve egyet, ismerik az itteni kultúrát, szokásokat, így talán segíthetnének kicsit otthonosabban érezni itt magad. Nagyon várják, hogy találkozzanak veled, Emmeline.

A lányban megfordult a harag, büntetni akarta a férfit, akármiért, amihez úgy vélte, köze lehet. De be kellett látnia, hiába próbál ellökni magától mindent, ami ide köti, innen nem szabadulhat. Isten színe előtt megkötötték a fogadalmukat, ezt senki nem választhatja szét. Muszáj lesz megbarátkoznia a helyzettel, így dühét lenyelte, és mosolyogva bólintott.

Adil a kert egy kissé elrejtett részébe vezette őt, ahol a négy lány üldögélt. Úgy látszott, nagyon jól kijönnek egymással, mint akik már évek óta együtt töltik napjaikat. Mikor közel értek hozzájuk, minden felpattantak, hogy meghajoljanak.
– Felség, köszöntjük önt az udvarban! Eddig még nem találkoztunk, de mostantól szívesen állunk szolgálatában. Az én nevem Eris, ők pedig Faaria, Leorah és Caasi. –  a lánynak feltűnően világos bőre volt, és a beszédéből hiányzott az a jellegzetes akcentus, amiről az összes idevalósit fel lehetett ismerni. Faariának és Leorahnak sűrű, fekete haja volt, sötét szemei, kreol bőre, míg Caasi vállán sötétbarna, göndör haja omlott szét és ragyogó kék szemei voltak.

Helyet foglaltak a színes növényekkel körbevett teraszon, és beszélgetésbe kezdtek. A hölgyek hazájáról kérdeztek, az ottani emberekről, szokásokról. Kiderült, Eris is hazája környékéről származott, ezért tűnt ki így a többiek közül. Nagyon kedvesek voltak, nem kérdeztek túl sokat, sem túl keveset, kellemesen érezte magát a társaságukban. Ez volt az első alkalom, hogy elengedte magát mióta itt tartózkodott.

Emmeline viszont nem akarta otthonának fogadni ezt a helyet. Nem akarta élvezni az itteni emberek társaságát. Nem akart kedves lenni a férjével, a szolgálókkal, az újdonsült kisasszonyaival. Ellen akart állni, úgy érezte, ha elkezdi építeni itt az életét, azzal hazáját árulja el. Viszont egyre csak komfortosabban érezte magát. Adil figyelt rá, türelmes volt vele, igyekezett minden igényét kielégíteni. Ékszereket, ajándékokat vitetett neki. Megengedte, hogy ő maga rendezze be hálótermüket. A lány erein e gondolatokra indulat száguldott végig, úgy érezte, muszáj távoznia.
– Ha megbocsátanak, vissza vonulnék a szobámba.
– Veled tartsak?
– Magam szeretnék lenni.

Az úrhölgy erélyes léptekkel távozott, nem tudta merre megy, csak szedte a lábait. Mire észbe kapott, már közös szobájuk kellős közepén állt. A felforrt agyán eluralkodott a harag és bosszú mérgező keveréke, és törni-zúzni kezdett. Amit lehetett, tönkre tett a helyiségben. A díszes csempét a kandalló körül széttörte, minden ruhát, amit a királytól kapott ajándékba széttépett majd a tűzre vetette. Ékszereit tönkre tette, a díszes vázákat addig ütötte, míg már csak apró szilánkok maradtak belőle. Tombolt és dühöngött, sírva őrjöngött. Tenyereiből szilánkok álltak ki, kezéből vér csordogált. Könnyei végigfolytak kipirosodott orcáján, a földön összegömbölyödve ölelte magát. Semmi másra nem vágyott, csak kishúgára.

A méretes faajtó kitárult, férje lépett be rajta, de az ajtóban lecövekelt. Valószínűleg sokkolta a látvány. Azonban nem kérdezett semmit, csak bezárta az ajtót és leguggolt felesége mellé. Nem dorgálta őt, nem fejezte ki haragját, egyetlen egy dolgot tett. Lefeküdt és átkarolta Emmelinet.
– Miért csináltad ezt? –  kérdezte, mikor úgy érezte, a lány már nem remegett.
– Azt hiszem, magammal állok harcban. Haragszok magamra, amiért egy kicsit jobban érzem magam itt. Talán harcolnom, lázadnom kéne a helyzet ellen, de én csak itt ülök és élvezem ezt az életet. De valahogy mégsem tudom feldolgozni a megrázkódtatást, amit okoztál. Egyszerre akarlak gyűlölni és szeretni, egyszerre akarok neked megadni mindent majd semmit. Nem tudom, te szeretsz e, vagy csak befolyásolni akarsz a figyelmeddel.
– Emmeline, én szeretlek. De nem várom el, hogy te így érezz irántam. Tudom, hogy mindig lesz benned egy gát, ami miatt soha nem fogsz tudni úgy érezni irántam, mint ahogy én irántad, de ez csakis az én hibám. Tudod, emlékeztetsz az első feleségemre.
– Miért? –  a lány hangján még mindig lehetett hallani a sírás nyomait, de már valamennyire megnyugodott.
– Noyának hívták. Ő volt a legkedvesebb és legodaadóbb ember, akivel valaha találkoztam. Gyönyörű, sötét szemei voltak, olyanok akár egy elveszett őzikéé az erdőben, aki nem hiszi el, a veszély létezik. Fekete, selymes hajából csak úgy áradt a tenger illata. Mikor már két éve házasok voltunk, levágatta, így már csak a vállát simogatta. A mi kultúrákban a lányok koronája a hajuk, soha nem vágják le. Tetszett, hogy nem érdekelte, mások mit fognak mondani róla. A házasságunk a  törvények és hatalom miatt köttetett, de később sokkal több lett annál. Eleinte gyűlöltük egymást, mindig más véleményen voltunk. Mindkettőnknek ez volt az első kapcsolata, így fogalmunk sem volt róla, mit hogyan kéne csinálnunk. Akkoriban még élt az édesanyám, nagyon ellene volt a házasságunknak. Azt mondta, a lány családja kihasznál minket, és mindent csak azért tett, hogy egymásnak fordítson minket. Anyámon hihetetlen önzőség uralkodott, azt akarta, semmiben ne segítsünk a lánynak és országának. De mi összefogtunk, és együtt legyőztünk mindent. Akkoriban a hazámat háború sújtotta, nem lehetett tudni, trónon maradunk e. Azt hiszem, ebben az időszakban szerettünk egymásba. Arról álmodoztunk, hosszú életünket szerelmesen, egy tucat gyermekkel fogjuk leélni. Majdnem három éve uralkodtunk már, mikor terhes lett. Olyan volt, mint aki kivirágzott, hihetetlenül boldogok voltunk. Minden este elalvás előtt azt találgattuk, milyen lesz majd a szerelmünk gyümölcse, melyikünk orrát fogja örökölni, vajon olyan makacs lesz e, mint édesanyja, vagy olyan ravasz, mint én. Azonban az én Noyám szülés közben életét vesztette, olyan volt, mintha a szívemet tépték volna ki. A fiunk életben maradt, de sajnos tizenhét nap után bölcsőhalált halt.
– Sajnálom, Adil.
– Mikor az embereim leírták, milyen vagy, a kisugárzásodat, a gyönyörűségedet, tudtam, hogy téged szeretnélek, senki mást.
– Miért figyeltek engem az embereid?
– Azt hiszem, erre a beszélgetésre még nem állsz készen. Olyan őszinte szeretnék veled lenni, amennyire csak lehet, de ezt nem ma fogom megosztani veled – Emmeline egy mély sóhajt engedett ki, de valahol tudta, jobb ez így. Örült, hogy ura megnyílt előtte, teljes szívével sajnálta a történteket. Megfordult a fejében, hogy ő is felfedje szerelmét, de úgy gondolta, jobb, ha ez nem derül ki.