A Mennyország Titkai ~H.S.~ BEFEJEZETT

❷

⊰᯽⊱┈──╌❊              ❊╌──┈⊰᯽⊱
Mint aki a semmiből kapcsolt volna, azonnal levágódtam a földre, és bekúsztam a gigantikus ágy alá. Porcicák tömkelege nyalogatta bőrömet, orromat viszont ingerült tüsszentésre készteték. Befogtam a szám, hogy egy nyikkanás se jöjjön ki az ajkamon. A szívem olyan hevesen vert, mintha levegőért kiáltana. Óvatosan kukucskáltam az ágy lábai között, reménykedve, hogy a személy, bárki is legyen az, befordul a sarkon, és nem háborgatja a szobát.

De tévedtem.

A kilincset lenyomták, az ajtó nyikorogva kitárult. Óvatos léptek igyekeztek befelé. Az apró, törékeny kis lábakat nézve megállapítottam, hogy a mama lehetett bent. Úgy lépte át a küszöböt, mint egy véreb, aki a bujdosót keresi. Szagot kapott, és biztosra kellett mennie, hogy minden úgy van, mint ahogy ő azt hagyta. Egyik lábával közelebb lépett, hogy körbekémlelhessen. Állt egyhelyben, leste a terepet, egy szót nem adott ki. A kezem közben remegett az izgalom és a félelem egyvelegétől. Tudtam, hogy ha most elkapnak, jól kikapok a nagyitól.

- Mama! - kiáltott a távolból Mabel.

A mama, mintha csak a semmiből gondolta volna meg magát, megfordult, és egyszerűen kiment. Biztosra ment, hogy senki nem háborgatta ezt a régi szobát. Dermedten vártam, hogy távolabb kerüljön, nehogy a semmiből rámnyissa az ajtót. Kikúsztam, leporoltam a felismerhetetlenül megszürkült ruhámat, és a lábammal benyúltam az ágy alá elrejtett könyveimhez. A lábujjaim meg is érintették a keresett tárgyakat, amikor a semmiből egy vérfagyasztó hangot hallottam a szoba elejéből:

Valaki rámzárta az ajtót.

- Te. Atya. Szent. Isten...- suttogtam lefagyva magam elé. Most hogy a frászba fogok innenn kikerülni?

Pániktól túlpörögve kémleltem a szobát valamilyen kijárat reményében. Bútorok és bútorok mindenütt. Sehol egy ablak, vagy egy...

Dehogyisnem, az ablak!

Azonnal átfutottam a függönyökhöz, kinézve, mennyire kockáztatnám az életemet, ha leesnék az emeletről. Mivel a mamáék lakóháza megegyezik egy palotával, a válasz: nagyon. Mégis, más megoldásom nem volt. Vagy az ablak, vagy a szégyenkező segítségkérés, aminek hála majd az egész család tudni fogja, hogy az ágy alatt bujkáltam.

Lenyomtam a velem egymagas kilincset, és kitártam a hatalmas üvegtesteket. Mázlimra volt egy kis erkély tető gyanánt, így ha nagyon egyensúlyozok, ki tudok mászni a szobából, és kiköthetek egy másikban. Hezitálva visszafordultam az ajtó felé. Vagy kikászálódok az életemet kockáztatva, vagy az egész család rájön, hogy szokásomhoz híven nem tudtam megálljt parancsolni a kíváncsiságomnak.

A döntés eldőlt.

Mennyország, jövök már...

Mielőtt még nekikezdtem volna a kommandóincidensemnek,a könyveket, amikért oly nagyon kockáztattam az ártatlanságom, gyorsan beletettem egy fakó vászontáskába, ami valószínűleg a rég itt lakott lány tulajdona lehetett.  Egyenként szedegettem ki az olvasmányokat a földről, sőt, már a táskát is a vállamra akasztottam, amikor megakadt a szemem valamin: az ágy lábánál elrejtve ott egy vékony, bőrkötésű napló. Szememet tovább legeltettem rajta, feszélyezetten ajkamba haraptam. Tudtam, hogy nem szabadna beleolvasnom a sorai közé, mégis, nem voltam rá képes, hogy itt hagyjam. Ki tudja, lehet anyáé, és majd jót mosolygunk rajta...

Könyvestül, naplóstul felszerelkezve belekapaszkodtam az ablakkeretbe, és elrugaszkodtam a csikrogó padlóról. Még egy utolsó pillantást vetettem a helyiségre. A csend és a nyugalom uralkodott felette továbbra is, mintha észre sem vette volna, hogy itt jártam  megszencségtelenítve a harmóniát. Bárkié is lehetett ez a szoba, rég járt már benne. Éreztem, hogy a pokolra kerülök a kíváncsiságomért, de ez volt a gyengepontom, nem tudtam nemet mondani az izgalomnak. Ha most leesek a tetőről, az valószínűleg a bűneim megjutalmazásáért lesz.