Being on journey / Útitárs

22.- Van itt valami más is...

(frissítve: 2021.04.)

Sara szemszöge:

Arccal előre zuhanni a semmiben nem túl kellemes érzés. Még kevésbé, ha közben megpillantod a halálos sebességgel feléd közeledő talajt... kilométerekkel alattad, mielőtt a szembeszél teljesen lehetetlenné tenné, hogy egy másodperccel is tovább nyitva tartsd a szemed. A sikoly önkéntelenül szakadt fel torkomból. Egy örökkévalóságig tartó, vak pillanatig a rettegés ismeretlen ereje kerített hatalmába. A sokk még akkor sem múlt el teljesen, amikor Wergo biztosan tartott már karjaiban. Ismertem szárnyainak csapását és egyenletes, erős ütemét. Tudtam, hogy már biztonságban vagyok. Tudtam, de a testem még nem fogta fel. Ujjaimat képtelen voltam lefejteni a farkas karjairól. Talán még fel is sértettem bőrét.

A szél már nem marta az arcom, de a világ, ami szemeim elé tárult bizarr látványt nyújtott. Picasso féle bizarr látványt. Tökéletesen egyenes vonalak mentén, mint össze nem illő puzzle darabok, különböző tájak találkoztak. Különböző égövi tájak, amik hasonló elrendeződése teljességgel kizárt lenne. Logikus szemmel nézve. De ebben a világban másfajta logika működött.

Wergo egy feketére szenesedett folt felé vette az irányt. Az otthoni tarlóégetések hátrahagyott, üszkös csonkjaira emlékeztetett. Kivéve, hogy egy kifejezett, részletes mintával ellátott alakzatban égett fel a föld. Ahogy újra szilárd talajt éreztem talpam alatt, ösztönösen a farkas felé pördültem, figyelmen kívül hagyva a furcsa domborzati jelenségeket. Erre jó okom volt. Wergo hajlamos volt palástolni saját sérüléseit és csak a komolyan súlyosakat megemlíteni, amik már életét veszélyeztették.

Újabb, rövid életű sokként ért, mikor rájöttem képtelen vagyok már a mágia használatára. Rémképek pörögtek végig fejemben, hogy enélkül védtelen vagyok, fegyvertelen. A sárkány mégiscsak sikerrel járt? Wergo-nak állandóan védelmeznie kell és képtelen leszek felérni hozzá. Képtelen leszek... az egyetlen dologra, amiben hasznos tudtam lenni számára. Pár pillanatra ugyan, de jobban megrendített ez a gondolat, mintsem kellett volna, hiszen alig néhány hét telt el, mióta egyáltalán idecsöppentem és fokozatosan a sejtjeimbe szivárgott a mágia. De azóta már szinte a részemmé vált. Nem, nem csak szinte.

- És... - szólaltam meg az izgalmak után, amint újra bíztam benne, többé nem fog elcsuklani a hangom - ... mihez kezdünk most?

Nem léptem el a közeléből, bármennyire is izgatott a furcsa nyom a talajban nem messze landolásunk pontjától. Ismertem már annyira ezt a világot, hogy folyamatos készenlétben álljak, mert bárhol és bármikor megjelenhetett egy kihívó fél, aki zsákmányként vagy betolakodóként tekintene rám. Wergo mégis hanyagul viselkedett. Nem hegyezte a fülét, mint szokta, nem figyelte a szélben szálló illatokat. Nem tartott volna semmitől? Rögvest feltűnt neki feszült viselkedésem.

- Sara. Ez egy semleges terület.

- Igen. Nincs mágia, mondtad.

- Nem - rázta a fejét - Nem csak olyan tekintetben. A Középpontban nincs vadászat vagy támadás. Itt nincs veszély.

- Hogy lehet ez? - Nem akartam elhinni.

- Az az erő, ami a mágiát szabályozza ezen a területen... úgymond az ártó tettet is kizárja. Menedékként és egyezségek kötésére jött létre ez a hely.

- Menedék? Akkor, hogy hogy nincs itt egy árva lélek sem? - valóban, gyakorlatilag kihalt volt a terep, minden mozgástól mentes.

- Gondolj csak bele. Ahol nincs vadászat, ott éhen vesznének a népek. Még a pusztán növényekkel táplálkozók is.