A chicagói maffiaháború (első könyv)

Előszó

Lily DeLuca úgy érezte, mintha egy érzéketlen kődarab volna, ahogy a járdán ülve az utca túloldalán álló kétszintes, sárga házat nézte. Mozdulatlan és hűvös. Valaki biztosan lakik ott - úgy értve, hogy valaki új -, mert korábban halványkék volt. És a járdától a bejáratig színes kövekkel kirakott kis gyalogjáró vezetett.

   Az idő mindent megváltoztat.

   Kivéve őt.

   Na jó, tudta, hogy valami azért változott. Idősebb lett. Már nő, és nem kislány. Tisztában volt vele, hogy a házak nem őrzik falaik között az örökkévalóságon keresztül az álmokat és a szeretetet, a biztonságot és a védelem érzését, csak arra képesek, hogy ezek illúzióját biztosítsák. Lily már nem volt naiv, és nem tekintett maga körül mindenre és mindenkire ugyanazzal az ostoba rácsodálkozassal, mint régen.

   Senki nem volt halhatatlan a világunkban.

   Még az ártatlanok sem menekültek.

   Nagyot fújt, majd fejét hátrahajtva megint a házat nézte. Meg mert volna esküdni, hogy  a fülében még mindig ott cseng bátyjainak boldog kiáltása és biztatása, amikor végre megtanulta hogyan kell mankókerék nélkül hajtani a bringáját. Négyéves korában, amikor először próbálták megtanítani fára mászni, fennragadt a fán, mert nem mert lejönni. És nem sokkal az ötödik születésnapja után a kocsibehajtón állva teljes erőből tökön rúgta az idősebb bátyját, Dinót, mert kiengedte a befőttesüvegből a pókját.
 
   Akkoriban Dino és Theo DeLuca mindig megengedték, hogy velük menjen mindenhova. Soha nem viselkedtek vele úgy, mint valami idegesítő húgicával, aki csak ahhoz ért, hogy elrontsa a szórakozásukat.

   Lily végigpillantott a csendes utcán, és azon töprengett, vajon felismeri-e valaki. A Melrose Park nagyon régóta szolgált otthonául nemcsak egyik legnagyobb olasz-amerikai közösségnek, de a Chicagói Szervezetnek is. Lehet, hogy az itt élők közül arcról sokan nem ismernék fel, de a neve nagyon is ismerősen csengene.

   Talán mégsem volt olyan jó ötlet idejönni.

-Kisasszony! - kiáltott oda neki a taxisofőr a mellette álló taxiból, miközben egy méteres adag rágón csámcsogott. - Indulunk lassan, vagy mi lesz?

-A taxióra még megy? - kérdezett vissza lily, de rá se nézett a férfira.

-Aha.

-És még mindig fizethetek kártyával?

-Aha.

   Lily megrántotta a vállát.

-Nos, nem, még nem végeztem.

-Nekem mindegy - motyogta a pasi.

   Amióta eljött Dinótól, már vagy ötödik alkalommal szólalt meg a mobil a zsebében. A bátyja adta neki ezt a vackot, miután elvette tőle a saját telóját azzal az indokkal, hogy égő.

   Lily viszont úgy érezte, csak azért csinálja,  hogy ezzel is jobban szemmel tarthassa.

   Nem vett tudomást a telefonról.

   Az előtte álló, kétszintes épületet viszont már nem volt olyan könnyű figyelmen kívül hagynia.

   A mellkasában szúró fájdalmat érzett, ami gyorsan terjedt, és végül az egész testét áthatotta. Egyre csak erősödött. Minél tovább bámult, és minél tovább gondolt vissza arra a napra, amikor az úgynevezett családja elvette tőle mindazt, amit ez a ház őrzött, és megölte minden álmát, annál kínzóbb lett a fájdalom.

   Ó, nagyon, de nagyon fájt.

   Nem menekülhetsz örökké, Lily.

   A szavak, amiket Dino mondott neki, amikor megparancsolta, hogy térjen haza Európából, azóta sem hagyták nyugodni.

   És a bátyjának igaza volt.

   Mert menekült.

   És legszívesebben azóta is futott volna. Úgy érezte, a halálos ítéletét írta alá, amikor beleegyezett, hogy visszatér Chicagóba.

   Különben is, mit akar tőle ez a hely egyáltalán?

   Mert Isten a megmondhatója, hogy már nem sok minden maradt, amit elvehet tőle.

   Kezdetné itt a fősulit, de az igazat megvallva fogalma sem volt róla, mit szeretne tanulni. A bátyjai több tucat különböző üzletben voltak érdekeltek Chicago-szerte, ami persze simán le tudná foglalni. A kérdés csak az, meddig.

   Mert Illinois államban, Chicagóban ő soha nem lehet egyszerűen csak Lily DeLuca. Itt nem lehet egy arctalan senki. Nem lehet turista, nem lehet átutazó, nem olvadhat bele a tömegbe. Nem, ő Lily DeLuca volt, basszus; egy áruló lánya, árva, akinek az apját és az anyját is meggyilkolták; és a chicagói maffia két rivális capójának a húga. Emellett pedig - bár erre nem igazán szívesen gondolt - a kora miatt a Szervezet más okból is elsőrendű célpontként tekintett rá.

   Az isteni, sokkal keményebben ellen kellett volna állnia!

   Vajon mennyi időbe fog telni, amíg a Szervezet elvesz tőle még valamit amit szeret?

-Különben is, mi ez a hely? - kiabált a tacis az ablakon. - Mert így ránézésre nem sokat mutat, kislány!

   Számára valóban nem.

   De Lily számára...

   Nem, mintha számított volna.

   Felállt a járdáról, és lesöpörte a koszt szűk nadrágja száráról.

-Semmi különös - felelte Lily. - Semmi.