117 - Az életmentők

3. rész: Amikor eljő a vég....

    Egy csepp. Majd még egy. Már egy tócsa is képződött. Hamarosan kristálytiszta vízcseppek milliárdjai áztatták az utakat, járdákat, padokat. Nyomasztó sötétség kezdett szétterjedni mindenfele. Körbeölelte a házakat, végigsimított a kint hagyott bicikliken, elsuhant egypár elhagyott koszos gyermekcipellő mellett, amit egy anyuka valószínűleg séta közben elhagyott, vissza azonban nem jött érte. Talán el is feledkezett róla. Hirtelen visszatért a nappal. Átszelte a koromfekete eget egy villám. Aztán egy újabb. Hatalmas vihar támadt a semmiből. Szinte tapintható volt a feszültség a levegőben.

Súlyos léptek zaja kezdett szépen lassan beszállni a vihar táncába. Szinte észrevétlenül lopakodott be a hangok közé, ebbe a harmóniába, oly játszi könnyedséggel, mint ahogyan a kés átszalad a vajon. A kabátos alak szinte kapaszkodott ruházatába. Mintha az lett volna az utolsó mentsvára ebben az égiháborúban. De nem csak az eső elől menekült. Valami olyan üldözte, aminek a létezését eddig merőben tagadta. De ma megtalálta őt ellenfele és nem akarta ereszteni.

A férfi befutott egy biztonságosnak látszó eresz alá és csak bámulta az utat balról jobbra tekingetve. Éber volt ahhoz képest, hogy csak 4 órát aludt. A sötét árny, ami az időjárás miatt szinte kivehetetlen volt, ott várta sarkon, a kis zöld bokor mellett. Amint a férfi megpillantotta, jéghideg érzés markolt a lelkébe, szívébe és minden izomzatába. Tudta, hogy hamarosan ideje lejár, azóta tudta, hogy elemelte a nagy Beethoven koponyáját a sírjából. Egy sírrabló ígyis-úgyis megbűnhődik. Ha nem az igazságszolgáltatástól, akkor a természetfelettitől. Bocsánatért esedezett a jó istenhez bűnei miatt remélve, hátha ezzel jóváteszi mindazt amit elkövetett és szabad lesz.

Csakhogy ez nem volt ilyen egyszerű.

***

A helyszín egy temetőre váltott. Enyhe harmattá csillapodott az előbb még oly hevesen hulló zuhatag, így csak a metsző hideg és a tintafekete táj maradt. A szél is elcsendesedett, bár valami még fújdogált a sírok között. A férfi bár meggyötörten, de végülis épségben eljutott ide. Számolt ugyan azzal, hogy ezen a helyen pláne nem egy életbiztosítás tartózkodnia, hiszen éjjel ez egy híresen kísértetjárta hely. Ha itt ér valakit az éjszaka, akkor neki annyi.
- Talán ha a templom melletti kereszt tövébe bújok, akkor az nyújt némi védelmet. - mondta magának a férfi. - Eleget menekültem, nem bírom tovább. Nincs értelme a kűzdésnek, ha eljutok arra a pontra, ahonnan nincs visszaút.
Bár feldani nem akarta, de belátta, hogy van amit el kell engednie. Ami szívének egyik legkedvesebb tárgya. Egy zenedoboz, amelyből Beethoven zenék szólnak, ha megpörgeti a kis fogantyút a szélén. Nem egy hétköznapi zenedoboz volt csupán. Még nem is az a személy a fontos akitől kapta. Hanem az, aki éppen ezért üldözi, mivel az ő tulajdona. Ahogyan a koponya is. A férfi csapzottan is csak várt továbbra is a védelmet nyújtó kereszt mellett. Hátha elmegy a szörnyűség csak úgy mellette anélkül, hogy észrevenné.

Sajnos azonban nem volt ilyen szerencséje, ugyanis hűvös fuvallatot érzett a hátán, majd a tarkóján. Nem volt mersze megfordulni. Hogyisne, kitörné a frász újra.
- Nem menekülhetsz előlem Peter az örökkévalóságig, addig nem bírod ki. És amint ez a pillanat itt lesz, akkor eljő a vég....
- Ki vagy te? - kérdezte az idegent vékony hangon hirtelen Peter. Iszonyúan igyekezett uralkodni félelmén, de ez a hangjának nem kedvezett. - Akárki is vagy, egy ujjal sem bántottalak. Ugyan már....szanitécként az a dolgom, hogy életet mentsek, nem elvegyek. Ez a koponya még csak nem is igazi, ami nálam van. Csak egy általan fabrikált darab Halloween-re! És csak egyszer jártam a sírodnál Bécsben, amikor ott kirándultam a családdal. És miért? Hogy lerójam a tiszteletem a kedvenc zeneszerzőm előtt, nem másért!
- A zene vonz Peter, a zene, amit a nálad lévő kis szerkentyű áraszt magából anélkül, hogy működésbe lenne hozva. - folytatta tovább a síron túli hang. - Fogalmad sincs mit jelent ez ugye? Ezzel, hogy magaddal hoztad a lelkek szentélyébe, csak felhívtad a többiek figyelmét is magadra. Mennyit hülyülünk a srácokkal odafent....tudod micsoda jó koncerteket vágunk? Főleg klasszikust, persze, de itt vannak a modern kor nagyjai is részben. Olyan mashupok vannak néha, hogy az én többszázéves légnemű fejem is csak kapkodja magát. Pocsék egy világ volt anno, nem oda kellett volna születnie egyikünknek sem. Nem értékelte senki igazán a munkánkat. Most meg....

Peter kezdte egyre rosszabbul érezni magát. Mintha az a valami mögötte kezdte volna elszívni az életerejét, helyében hideget hagyva, ami kezdte kikezdeni bensőjét. Szapora lélegzete a lényt is megzavarta.
- Csak nem félsz? Nem olyan fájdalmas ez....csak egy pillanat az egész és már vége is van. Mindannyian félünk az elmúlástól, hiszen sosem tudhatjuk mikor látja az élet elérkezettnek azt a pillanatot, amikor megszabadít minket földi porhüvelyünktől és eggyé olvaszt a világmindenséggel. A te pillanatod most jött el.

És mintha csak egy varázsszó hangzott volna csak el, a szanitéc melegséget érzett a teste több pontján is. Mintha mind az 5 liter vére egyszerre akarna megszökni az ereiből. Erre még nem készült fel, viszont tudta, hogy a barátai nagyon messze vannak jelen pillanatban tőle. Minden menekülési kísérlete kudarcba fulladna. Ennek ellenére tudni akarta, ki az aki ebben a jeges fogságban tartja őt, aki nem engedi el egy pillanatra sem.
- Mégis ki a fészkes fene va.... - kezdte volna mondani, mikor bátorságától vezérelve hátrafordult, de végigmondani már nem tudta a mondatot.

Egy hang, annyi se jött ki a torkán. Ugyanis földbegyökerezett a lába a látványtól. Akivel szembe nézett, az nem Ludwig van Beethoven szelleme volt.

Saját maga nézett vissza rá sötét szemgödreivel.

- Aaaaaa! - riadt fel Peter a rémálomból, ami eddig képzeletét mardosta.
- Hála az égnek, hogy magadhoz tértél apa. Anyuval és hugival azt hittük véged, amikor vérző fejjel találtunk meg az autónk mellett kint a ház előtt. Úgy néz ki valami vadbarom elütött téged.
- Hol vagyok Oliver?
- Egy mentőautóban apa, úton a kórház felé. Nem kell aggódnod, minden rendben lesz. Azt viszont még mindig nem stimmel, nem értjük sehogyan sem, miért a szakadó eső kellős közepén mentél ki autót szerelni és ehhez minek kellett nálad legyen a kis zenedobozod. Amiből hiányzott a tekerő és a zeneszerkezet egy része is amikor rádtaláltunk.

Peter gondolataiban beállt a kékhalál. *Mi van akkor, ha megálmodtam a saját majdnem halálomat valami fura fantasy színben?* morfondírozott magában.

Oldalra pillantva meglátta a mentőautó ablakán keresztül, hogy az idő pont olyan pocsék, mint álmában. És akkor mintegy végszóként megjelent az az arc, amiről azt hitte, soha nem látja többet.

- Üdv a világomban seggfej! - szólalt meg az ismerős síron túli hang onnan, ahol eddig a fia ült.

***

- A jó isten áldjon már meg téged te bolond! Majd a frászt hoztad ránk az üvöltéseddel! - torkollta le Max a szőke szépfiút, aki mint kiderült, csak a fűben heverészett míg a fia Max-al ügyeskedett a német piacon egyedülálló BK-117-es mentőhelikopter szerelésével.

A többiek meg a hasukat fogva nevettek a hangár ajtajában.