Partra vetett szerelem -- BEFEJEZETT

43

Ledobom az utazótáskát a nappali padlójára. A szoba tűrhetően néz ki, nem egy luxus hely, de az lehetett harminc évvel ezelőtt. Stílusa, bútorzata kissé idejét múlt, de látszik, hogy próbálkoznak. A tarka tapéta fakult a lámpafényben, a puha ülőgarnitúra besüppedt a sok használattól. A levegő csöppet dohos, a légkondi forgatja a levegőt. Kikapcsolom és kinyitom az erkélyajtót. Előtte kis erkély, kedves műanyag asztallal, székekkel. A korláton túl buja növényzet szegélyét látom a bentről kiáradó fényben. A gondosan nyírt gyep között kavicsos ösvények kanyarodnak a bungalókhoz. A pálmafák ki vannak világítva. A párás levegő illatokkal telt. Jól esik kicsit csak lélegezni. Meglepően égett szagot érzek. Alaposan lemostam magamról a füstöt, kormot, legalább is úgy gondoltam. Csak képzelődnék? Valami furcsa hatása a sokknak? Tudatosan szaglászni kezdek. Landon bevitte a csomagját a hálószobába. Felvont szemöldökkel figyeli furcsa viselkedésem.

‒ Te nem érzel égett szagot? – kérdezem tőle.

‒ Nem, itt nincs füst, még dohányfüst sem. Jól vagy?

‒ Nem tudom. ‒ Talán tényleg csak az agyam játszik velem furcsa játékot. ‒ De itt érzem. Ide jönnél?

Közelebb lép hozzám. Szerintem jobb belátása ellenére szaglászni kezd. Látom arcán a kételkedést. Aztán közelebb hajol és meglepődik. Még közelebb lép, furcsán néz rám.

‒ Azt hiszem, igazad van és... azt is tudom, minek a szagát érzed. Megperzselődött a hajad.

‒ Hogy mi? – rohanok a fürdőszobába, közelről vizsgálom a hajam, de szinte semmi furcsát nem látok rajta. Azonban a tapintása időnként furcsa. ‒ Ezt nem hiszem el! Kigyulladt a hajam!

‒ De szerencsére el is aludt gyorsan, amikor az óceánban landoltál.

‒ Égett a hajam! Nem tudok így elaludni, érzem a szagát. Nincs nálad olló? ‒ Persze honnan lenne nála olló, de azért megkérdezem, mert sosem tudni.

‒ Várj, felhívom a szobaszervizt, biztos tudnak adni egyet.

Hálásan nézek rá. Eltűnik, hallom, hogy telefonál. Kimegyek utána a nappaliba. A tegnapi érzés újra elfog: valamit nem veszek észre, pedig itt van az orrom előtt. Persze az már nem kétséges, hogy mit terveztek. Mégis az foglalkoztat, amit Lan mondott Melissáról. Mindenképp utánanézek, hátha akkor rájövök.

Meghozták az ollót. Zavartan forgatom a kezemben.

‒ Vágjam le tövig? Nem látom, hol pörkölődött meg. Segítenél?

Landon szájtátva bámul, nem hisz a fülének.

‒ Te rám mered bízni a hajvágást?

‒ Bolond vagy?! Persze! Komolyabb dolgokban is megbízható vagy, ebben is kipróbálhatod magad. ‒ Mindketten nevetünk egy jót a komolytalankodáson. Jól esik kicsit lazítani. Hosszú nap volt.

Leül mellém, kezébe adom az ollót. Lehajtom a fejem, hogy jobban lássa a kárt. Libabőrös leszek, ahogy a hajamba túr. Lehunyom a szemem.

‒ Biztos azt gondolod rólam, teljesen idióta vagyok, amiért elvettem Melissát. Tudom, hogy kívülről hogy néz ki a dolog. Meggondolatlan, elsietett. De én ismertem őt. Hosszú éveket töltöttünk együtt gyerekkorunkban. Amikor egyetemre kerültem, hosszú ideig tartottuk a kapcsolatot, de idővel fellazult. Egyre elfoglaltabb lettem, ő is sokat tanult, fiúzott. Nem mondom, nekem is voltak próbálkozásaim, de valahogy nem ragadott meg egyik lány sem, a szerelem elkerült. Sokszor gondoltam rá. Talán épp azért, mert sosem teljesedett be a szerelmünk. Lehet. Aztán néhány haverral megírtuk az első játékot, és azóta nem volt megállás! Betöltöttem a 29-et és az valahogy felébresztett. Olyan életet élek, amit sokan irigyelnek, pedig egyáltalán nem éltem irigylésre méltóan. Leginkább éjjel dolgoztam, nappal egy részét átaludtam, voltak kúl játékaim, de időt se szakítottam rá, hogy játsszak velük. A nők pedig... Biztos azt gondolod, hogy seggfej vagyok, de ők sem voltak egyebek, mint játék. Vonzotta őket a pénzem, a státuszom. Nem bíztam bennük, nem tudtam komolyan venni őket, nem bírtam elengedni magam a társaságukban. Akkor pedig inkább nem kellettek. Melissa pedig szó szerint besétált az életembe. Odajött hozzám az utcán, amikor egyszer hazaértem, és mentem volna be a lakóépületbe. Romantikus lélek vagyok, mit mondjak? Majd elolvadtam a boldogságtól! Az ügyvédem szó szerint hisztérikus rohamot kapott, amikor kiderült, nem írunk házasság előtti megállapodást. Szóval, az egy dolog, hogy idiótának hiszel, de én is annak tartom magam. Nem egy valós személlyel kötöttem össze az életem, hanem egy régmúlt szerelem emlékével. De hogy meg akar ölni?! Ha az első együtt töltött hét után azt mondja: el akar válni, nem álltam volna az útjába, és vitte volna a fele vagyonom. Még nem is harcoltam volna vele. Többre tartottam ettől. Mintha ez válasz lenne a halálvágyra, mert mielőtt az életembe lépett, már azon gondolkodtam, hogy most kéne meghalni, a csúcson. Milyen menő lenne! Meg kell mondjam: élni akarok! Különösen most...

Nem volt bátorságom megkérdezni, hogy érti. Figyeltem, ahogy a szófa melletti asztalkán gyűlnek a levágott hajtincsek.

‒ Én lennék az utolsó, aki elítélne... Hoztam néhány kétségtelenül borzasztó döntést az utóbbi időben. Az életem odahaza káosz volt, és egy rakás szerencsétlenség. Halmoztam a rossz karmát magamnak. Ezt kipihenni jöttem ide. Látod, hogy sikerült. ‒ Jót nevetünk, most az én káromra.

‒ Hé, nem tudom úgy vágni a hajad, ha közben nevetsz! Még lenyisszantom a szexi füled hegyét! ‒ Még jobban nevetünk. ‒ Ha halmoztál is rossz karmát, szerintem az életmentéssel biztos kiegyenlítetted.

‒ Nem vagyok biztos, hogy így működne... Keveredhetnek-e a témák?

‒ Témák? ‒ Tényleg erről fogunk beszélni? Sóhaj.

‒ Valahogy mindig olyan pasikkal bonyolódtam kapcsolatba, akik már kapcsolatban voltak.

‒ Innen nézve, úgy tűnik, a rossz karma az övék. Tudtad, hogy foglaltak? ‒ Megrázom a fejem, pedig még mindig a hajam vágja. ‒ Ja, talán ki kellett volna olvasnod a szemükből! Megértem, hogy utólag rosszul érzed magad miatta, de nem a te hibád. Ahogy az sem az én hibám, hogy a feleségem meg akar ölni. Az már inkább, hogy belerángattalak téged is. Kész! – mondja, és két kézzel beletúr a hajamba. Ó, mennyire jó érzés! Felnézek rá.

‒ Nem rángattál semmibe se, emlékszel? – vigyorgok, mert eszembe jut, hogyan próbált megkímélni, és hogyan sült el a dolog a visszájára. Mosolyog ő is. Gyengéden, olvadón, úgy, hogy szinte megszédülök a látványától. Képtelen vagyok elfordulni. Szeretném, ha érintene, szeretném, ha átölelne, szeretném, ha megcsókolna. Szinte elfelejtek levegőt venni.

‒ Seneca ‒ sóhajtja a nevem. Bizonyíték rá, hogy emlékszik a tegnap estére. Istenem! Mit csinálok? Még közelebb hajol, továbbra is bűvöl, nem tudok mit tenni ellene. Nem akarok tenni ellene. Magamba szívom illatát, magamba zárom arcának vonásait, míg mielőtt lehunyom a szemem, amint ajkai az enyémhez érnek. Magához von, szorosan ölel, az ölében ülök, és egymásba olvadón csókoljuk egymást. Most akár az egész világ felrobbanhatna, észre se vennénk. Ujjai hajamba túrnak, nyakszirtem cirógatja, mellkasának támaszkodom, érzem szívverését. Észveszejtőn jól csókol, mindent jól csinál, szeretnék összeolvadni vele, az egész éjszakát azzal tölteném, hogy minden porcikáját felfedezzem, minden lehető módot felfedeznék, ahogy örömöt tudok neki szerezni. Nyilvánvaló az ő vágya is, nem titkolhatja. Nem volt szükségem csábító ruhára, női trükkökre, tűsarkúra. Engem akar. Mégis aggodalom szorítja el a torkom. Érzi, hogy megfeszülök. Zavartan enged el. Megsimítja az arcom.

‒ Mi a baj? – kérdezi, hangja mélysége legősibb nőiességem borzolja. De attól még a probléma nem szűnik meg. Keresem a szavakat, amivel leírhatom a szorító érzést.

‒ Nem akarom... Nem akarok valaki stresszoldója lenni... ‒ mondom halkan. Azonnal látom az arcán, hogy megsértődött. Legszívesebben visszaszívnám, de késő. Egyszerűen leemel magáról, és szótanul átmegy a másik szobába. Verhetném a fejem a falba.