Partra vetett szerelem -- BEFEJEZETT

18

Sam Albright összevont szemöldökkel szemléli az igazolványom. Azért kis mosoly bujkál a szája szegletében. Sejtem, hogy ő hallott Senecáról. Kérdését meg se várva válaszolok:

‒ Szeretném azt hinni, hogy anyám erős fájdalomcsillapítókat kapott szülés után.

Shelly apja díjazza a humorom.

‒ Őszinte leszek, Seneca nem hangzik túl rosszul, csak furcsa. Gondolom, ezért mutatkozol be a beceneveden. Shelly nehéz helyzetbe hozott. Azt hittem, már megtaláltam a megfelelő személyt a munkára. Néhány éve vettem az ingatlant és bevallom, sosem gondoltam fiatal nőre bízni. Ne érts félre, kérlek. De te, Neeka, nem vagy mindennapi, és nem csak azért, mert a lányom barátnője vagy. A rendőri háttér sokat nyom a latban. Megkérdezhetem, miért mondtál fel? ‒ Komolyra fordult a könnyedén kezdődő beszélgetés. Nagy levegőt veszek. Mondhatnék valami általánosat, szokványos munkainterjús választ. Maradok az egyszerű igazságnál, apró fehér foltokkal.

‒ Úgy érzem, nem értékelik a munkám. Nem látok jövőt magamnak az őrsön, ahol dolgozom. Az ígért áthelyezés időpontját mindig kitolják. Utánam munkába állt személyek viszont azonnal járőri pozíciót kaptak. Elbizonytalanodtam abban, hogy számomra megfelelő szakmát választottam. Úgy gondolom, hogy ez kitűnő lehetőség lenne számomra, hogy átgondoljam a dolgokat és közben mégsem terhelek senkit. Egyelőre fizetetlen szabadságot kérek a munkahelyemen. Hat hónapos a szerződés, amit ajánl, ha jól értettem Shellyt.

‒ Igen. Rájöttem, hogy az ilyen munkánál fontos a rövidebb időtartam, mert egyébként nem találok senkit sem, aki vállalná. Szórakoztatónak tűnik, de magányos is. Igaz, sokan megfordulnak a házban és körülötte, akkor is, amikor nem vagyunk ott. Az asszisztensemnél van egy táblázat a takarítók, kertészek és egyéb munkások pontos időbeosztásáról. Azon kívül, hogy őket beengeded és felügyeled, van három gépjármű, amik gondoskodást igényelnek. Az egyik nem automata sebváltós. Hetente egyszer ki kell őket vinni a garázsból, háromhavonta szervizbe vinni, mert mind lízingelt.

‒ Értem. Az első autóm egy BMW volt. Hagyományos váltóval. Az jóval olcsóbb volt, mint az automata kortársai. Három évig vezettem.

‒ Jól van. Elküldöm az adataid a biztosítótársaságnak. Jóvá kell hagyniuk. De addig is, megnézném, hogy vezetsz.

‒ Most? ‒ Nem tudom, hogy komolyan vegyem-e.

‒ Igen, miért is ne?

Felrántom a vállam.

‒ Miért is ne!

Sam Albright tudja, hogyan kell élni. Miután beszél Shellyvel, lemegyünk a parkolóba. A piros Porsche láttán nagyot nyelek. A húszéves autóm az egy dolog volt, de ez egy teljesen más kategória.

‒ Biztos, hogy menni fog? – kérdezi a jövőbeni munkaadóm.

Csúnyán nézhetek. Nem szeretem, ha megkérdőjelezik a szavam. Nem szól többet, beül az anyósülésre. Helyet foglalok a volán mögött, előrehúzom az ülést, minden egyes tükröt beállítok. Elfordítom a kulcsot, és csak az enyhe vibrálásból tudhatom, hogy beindítottam a motort. Minden gond nélkül lavírozok ki a parkolóból, az esti forgalomba. Nem kérdezem, merre menjek. Ismerem a városból kivezető legrövidebb utat.

Mindig is szerettem vezetni, de még sosem ültem ilyen autóban. Minden apró mozdulatomra érzékenyen reagál, szinte a gondolatom sebességével gyorsul. Mindenki más az úton lomhának és ormótlannak tűnik. Sam szótlanul ül mellettem. Nem kérdez, nem irányít. Időnként a kilométerórára néz, vagy épp rám pislant, de nem bámul. Inkább a fényeket és az utat figyeli. Egyre ritkul körülöttünk a forgalom, meg a házak is. Lefordulok egy mellékútra, ami egy elhagyatott gyártelephez vezet. Jól ismerem. Nyíl egyenes, és senki sem jár erre. 260 felett érem el saját határom. Eddig érzem úgy, hogy ura vagyok a gépnek. Sam elneveti magát mellettem.

‒ Jól van, kislány! Ha ezentúl bárhová mentek Shellyvel, te vezess, rendben? ‒ Még kacsint is hozzá. Neki még a kislányozást is megbocsájtom. Annyira hozzáillő, hogy így nevezzen. Nincs benne semmi tolakodó vagy fölényes. Először hasít belém: jó lehet, ha az embereknek van egy jó fej apja.