Happiness and Horror

III. Fejezet

Az akasztófa alatt a fejemben is látott feliratot vettem észre. (A te idõd is eljön.) A lány tele volt sebekkel és ázott a vérben. Úgy tûnt, mielõtt végleg meghalt, napokat kínozták. Szeme átlátszóan csillogott és mintha pontosan Lily felé fordult volna, aki mindvégig kimeresztett szemmel bámulta a lányt és folyamatosan a sírás kerülgette. Inkább nem szóltam hozzá, megvártam amíg megnyugszik. Ekkor a semmibõl az akasztófa elkezdett felénk dõlni, amit én nem vettem idõben észre. A lány undorító és egyben horrorisztikus arca pillanatok alatt közeledett felém, s én a rémülettõl megdermedve álltam a helyemen. Az arc és a köztem lévõ távolság továbbra is vészesen csökkent, s azon kaptam magam, hogy az akasztófa teljesen elborul, ezáltal a lány arca nekicsapódott az enyémnek. Hatalmasat visítottam az ijedségtõl. A vérben tocsogó arcot közvetlenül a szemem elõtt láttam. Hosszú óráknak tûnõ másodpercek teltek el. Megpróbáltam leráncigálni magamról a holttestet, de sikertelenül. Az átlátszó szempár még mindig ott lobogott elõttem. Nem akartam közvetlenül a szemébe nézni, hiába. Ahogy belepillantottam az üres tekintetébe, a szája megmozdult.

A te idõd is eljön - suttogta vérfagyasztó hangon.

Lily, segíts - kiabáltam.

Mielõtt Lily odaért volna, a holttest mintha magától tudna mozogni, lelökte magát rólam. Lily ebben a pillanatban fordult felém és azt vettem észre, hogy megint kővé dermedt. A meghalt lány most Lilyre nézett végtelen másodpercekig, majd egyszer csak teljesen elernyedt. Mindketten ugyanazt gondoltuk. Úgy tűnt, a lány mégis életben volt. Lily odébbhúzott az élettelen testtől, s leroskadt mellém. Sokkos állapotban voltunk. Furcsa mód, egyikünk sem pityergett, bár közel álltunk hozzá. Legalább három, négy percig néztünk a semmibe. Én szólaltam meg először.

Lily jól vagy? - nyögtem.

Igen - jött a halk válasz.

Szerinted mit kellene csinálnunk? - tettem fel rekedt hangon a kérdést. Hívjuk a rendőrséget?

Nem, semmiképpen sem - dadogta. Van egy olyan érzésem, hogy ezzel csak rontanánk a helyzetünkön.

Ahogy ezt kimondta, oldalra néztem.

Lily - sikítottam. A lány eltűnt.

Micsoda? - kérdezte meglepődötten. Hogyhogy eltűnt?

Mondom, nézd meg, eltűnt - s már másodjára is leroskadtam.

Ez hogy lehetséges? - csodálkozott Lily.

Én tudom a választ - hallatszódott egy nő érdes hangja.

Egyszerre fordultunk hátra. Elsőre kedves kinézetű, alacsony, pufók asszonyság állt előttünk, akinek hangszíne legkevésbé sem illett önmagához. Barna haját kontyba fogva viselte, vaskos lábai pedig a malacokéhoz hasonlított.

Ki maga? - kérdeztem fenyegetően.

Nyugalom, nyugalom, nem akarok rosszat maguknak - mondta a 40-es éveinek végén járó nő. Tudom, hogy nem maguk tették.

Akkor mit akar - kérdezősködtem tovább.

Lily eközben nagy zajjal elővett egy Mars szeletet, s azt kezdte el enni.

Gyilkosságokkal foglalkozok - felelte. Természetesen nem az államnak, csakis magamnak, "hobbi" szinten űzöm a munkát. 

Nem fogom felhívni a rendőrséget, hiszen ahogy önök is mondták, nem biztos, hogy túl jó ötlet - folytatta. Csak a számomat szeretném megadni, csörögjenek rám, ha újabb ilyen történik és ne féljenek tőlem.

Azzal fogta magát, s elballagott. Lily ezalatt befejezte az evést, amitől mintha magához tért volna.

Hát ez meg mi volt - szólt a csokitól barna szájjal.