Happiness and Horror

II. Fejezet

Ahogy beléptem a szobába kellemes parfüm illat csapott meg. A falakon a korábbi igazgatók portréi díszelegtek. A falakat továbbá zöld tapéta borította, amely már megkopott az évek alatt. Szemben az ablak elõtt egy íróasztal állt, ahol rendszerint a titkárnõ szokott ülni. A szoba jobb oldalának közepén hatalmas fakeretes duplaajtó vezetett magának az igazgatónak a saját helyiségébe. Ide inkább nem léptem be, a titkárnõ asztala elõtt vártam meg az igazgatónõt. Már kezdtem hitemet veszíteni, hogy valaha megérkezik, amikor körülbelül érkezésem után 25 perccel kinyílt az ajtó.

Csókolom Igazgatónõ! - köszöntem elõre.

Áh, szia Victoria - köszönt vissza.

Gyere csak be - invitált az iskolavezetõi helyiségbe. Ülj le nyugodtan - azzal az egyik tágas kanapéra mutatott.

Miközben beszélt, arca idegesnek tûnt, és folyamatosan a haját turkálta. Látszódott, hogy próbálja leplezni ingerültségét. Szoknyája alatt rogyadoztak hosszú lábai, sminkje elmosódott, barna, mindig kedvesen csillogó szemén most az aggodalom tükrözõdött. Félhosszú szõkés-barnás színû haját legtöbbször kontyban hordta, most viszont ez a konty petyhüdten borult rá nyakára és hátára. Viszonylag fiatal, 40 körüli nő volt, aki mindig mosolygott.

Tehát errõl a reggeli incidensrõl lenne szó - kezdte mondandóját.

Nem én tettem, tényleg nem - védekeztem ma már másodszorra.

Én nem is gyanúsítalak drágám, ne aggódj - válaszolt lágy hangon, de valamilyen kiutat kell találnunk az üggyel kapcsolatban.

Õszintén megvallva, kedveltem az igazgatónõnket. Mindig kedves és nyugodt hatást keltett ahol járt (kivéve most), amely gyakran már szkeptikussá tett azzal kapcsolatban, hogy tényleg szívbõl jön-e ez a kedvesség. Sokszor azt lehetett érezni, hogy rejteget valamit, ezért ilyen kedves. De ezeket a gondolatokat mindig elhessegettem magamtól, és nem is igazán lett volna magyarázata ennek az egésznek.

Ezt hogy tetszik érteni?- kérdeztem.

Kell valami olyan dolgot találni, amivel kimagyarázhatunk téged - mondta.

De hát mire tudnánk ezt az esetet ráfogni? - tettem fel a kérdést.

Te csak ne aggódj ezzel kapcsolatban, majd én kitalálom - válaszolta.

Éreztem, hogy a beszélgetésnek vége, így köszöntem, majd kimentem a szobából és a tanáriból is. Leszaladtam a lépcsõn, elhaladtam a lépcsõsor aljának jobb oldalán lévõ ének terem elõtt, majd még pár lépés után jobbra fordultam a kijárat felé. Felkaptam a táskámat, kimentem az épületbõl, s a villamosmegálló felé vettem az irányt. Rengeteg dolog kavargott a fejemben, át kellett gondolnom õket. Ott volt a fizika órai történet, maga az eset, az igazgatónõvel való beszélgetés és az hogy közben milyen furán viselkedett. Az volt az érzésem, hogy valóban titkol valamit és hogy köze van ehhez az egészhez. Miután hazaértem, megtanultam a következõ napra kellõ anyagokat, majd egyszerûen lehuppantam az ágyra és tovább elmélkedtem. Eközben az idõ gyorsan telt, s azon kaptam magam, hogy Dave a vacsorához szólít.

Mit csináltál fent? - kérdezte.

Semmi extrát, tanultam - feleltem.

Olyan levertnek tûnsz, nincs semmi baj? - aggodalmaskodott. Nem akarsz valamit elmondani?

Nem, nincs semmi - válaszoltam komoran.

Dave, az apám magas, átlagos alkatú embernek volt mondható, félhosszú, barna hajjal és zöld szemekkel. Kedvenc mondásával mindig kiakaszt, amely nem más mint a "Rend a lelke mindennek". Engem hosszú barna hajú, magas, vékony lánynak szokott leírni, gyönyörû arccal. Ezzel szintén állandóan kiakaszt, s van hogy a jelenlétemben is ugyanezt mondja rólam. Ráadásul ilyenkor vele egykorú pasikkal beszélget. Ultra gáz.