Délibáb

Prológus

A fehér hópelyhek lassacskán szálltak a szélben, szinte világítottak a sötétben. Az apró részecskék elborították az egész tájat, repültek amerre csak akartak. Emmeline szeretett eljátszani a gondolattal,  hogy piheként süvíthet a szélben amerre csak szeretne. Nyugtatta őt a gondolat, hogy akkor semmi sem lenne biztos, sem kötelező, hiszen akármikor elolvadhat, vagy akár újra is éledhet. Nem lenne kötelező férjével uralni egy országot, akinek lakóit csak hírből ismeri. Nem lenne kötelező szinte még gyermekként feláldozni magát uráért és gyermekeket nemzeni neki. Nem kéne itt hagynia szüleit, testvéreit és hazáját. Hiába próbálta azzal nyugtatni magát, hogy minden rendben lesz és csodálatos élete lesz a szomszéd országban, mégis rossz előérzete támadt.
Samuel Heikkinenről nem éppen a legfényesebb pletykák jártak szerte a világban. Néhány történetben bátor, erős uralkodónak állították be, aki akár egy oroszlán harcol alattvalóiért. Viszont többségben erőszakosnak és őrültnek mutatták be őt.
Kiskorában arról álmodozott, hogy jövőbeli férje és ő lelkitársak lesznek. Elképzelte, hogy mindig lesz valaki mellette, aki jobb kedvre deríti, minden gondolatát megérti és bolondulni fog érte. Mostanra már volt olyan idős és érett, hogy felfogja, a házasság semmi más, csupán egy üzleti megállapodás. A férfi – jelen esetben Samuel  - koronát, ő pedig gyermekeket ad neki. Valószínűleg királya nem fog verseket írni róla, nem fognak éjszakába nyúlóan táncolni a csarnokban mert éppen kedvük úgy tartja. Lesznek szép ruhái, ékszerei és valószínűleg gyermekeiért fog élni. Igaz, sokaknak egy szerelem nélküli élet keservesnek tűnhet, ő már beletörődött.
Line csak merengett és merengett, miközben fürdővize fokozatosan kihűlt, bár ez neki nem tűnt fel. Szolgálólánya hűségesen őrizte őt, várta, hogy teljesíthesse hercegnője minden óhaját és sóhaját. Adát már kiskora óta ismerte, nem lehetett csupán öt évvel fiatalabb nála. Nem ápoltak túl mély barátságot, de ahogy végignézett rajta, mégis szívébe markolt a fájdalom. Újra eszébe jutott, hogy szinte új életet kell kezdenie.
- Ada...Kérhetnék tőled egy szívességet?
- Persze, hölgyem. Mi lenne az?
- Pár nap múlva elmegyek innen, valószínűleg örökre. Tudod, mit jelentenek nekem a testvéreim, de mostantól nem leszek itt. Szeretném, ha vigyáznál rájuk, tudom, hogy nem ér el túl messzire a kezed de rólam is mindig gondoskodtál.
- Ez természetes, úrnőm. Ezért vagyok itt.
Emma csak egy mosolyt tudott kipréselni magából. Kimászott a kádból, selymes hálóruháját felvette, majd befonatta a haját. Úgy tűnt, minden a titokzatos férfiről szól. Neki szóltak az illatszerek amiket fürdőjébe csepegtettek, a gyönyörű ruha amit erre a napra varrattak. Miatta álltak a szobájában ládikák tele minden tulajdonával. Ahogy figyelte magát a tükörben, egyre csak azon töprengett, miért is él egyáltalán. Tudta, hogy kell lennie valamilyen oknak, amiért az Istenek erre a földre tették őt, mégis úgy érezte, talán jobb lenne ha vége lenne ennek az egésznek. Akkor talán lehetne hópihe, szállhatna a madarakkal. Víz alá merülhetne, táncra perdülne a delfinekkel, korallok közé bújna. Lehetne egy homokszem, amelyen megannyi lovaskocsi és harcos átsétál, mit sem sejtve, hogy hercegnőjüket tapossák éppen. Egyszerre szeretett volna minden lenni, majd semmi.
Szinte hipnózisba esett a tükörképétől, észre sem vette, hogy Ada az ablaknál áll, pedig haja még csak félig volt kész. Éppen szóra nyitotta volna a száját, mikor meghallotta azt a vészjósló, fülsüketítő lármát. Megszólalt a vészharang.
A káosz eluralkodott a vár falai körül. A sok zaj egybefolyt, nem lehetett megkülönböztetni a gyermeksírást a kardok hangjaitól. Néhány helyen tüzet látott, az emberek eszeveszetten futottak az utcákon. Fogalma sem volt, mennyi idő telhetett el, egyszerre érezte óráknak és másodperceknek. Adával az ágyon ülve próbálták nyugtatni egymást. Tudták, hogy az idegenek nem tudnak bejutni a várba, és ha sikerülne is nekik, a hercegnő szobája különösen védve van. Az egész királyi család biztonságban van, főleg Emmeline. Mivel a hercegnő nagyon fontos szerepet játszott most a királyság életében. A megegyezés, amit a Heikkinnen családdal kötöttek volt az egyetlen kiút a megannyi tartozásból, amit felhalmoztak. Igaz, ezt nem hirdették, nem akartak gyengének tűnni. De ha elsőszülött lányuk nem kerül a szomszéd ország trónjára, véglegesen becsődülnek.
Az ajtó felől egy lágy kopogás visszhangzott a szobában. A levegő szinte megfagyott, pedig már így is tapintani lehetett a feszültséget. A személy a túloldalról éppen úgy kopogott, ahogy édesanyja szokott. Fejében a gondolatok őrülten cikáztak, nem tudta mit tegyen. Talán ha nem engedi be, édesanyja itt hagyja őt egymagában. De ha mégsem édesanyja az, életétől búcsút vehet. Végül úgy döntött, ha igazán édesanyja az, tudni fogja, hogy itt van. A következő dolog, amit hallott egy óriási durranás volt az ajtón. Majd még egy. Aztán még egy. Végül a negyedik ütéssel az ajtó kiesett a helyéről. A túloldalon nem édesanyja állt, nem is az édesapja, nem is egy ismerős arc. Négy kreol bőrű, bőrruhába öltözött férfit látott meg. Látványukra a legmagasabb férfi elmosolyodott, majd megindult a hölgyek felé. Mikor az ágyhoz ért, végigsimított Line arcán, majd egy hajtincset a füle mögé tűrt, még mielőtt egy hatalmas ütést irányított a koponyájába, mire ő azonnal kifeküdt. Ada az ijedtségtől teli torokból sikítani kezdett, mire egy másik férfi elvágta a torkát.
Így történt, hogy Emmeline Lindberget, majdnem két birodalom jövőbeli uralkodoját, az éj leple elhurcolták hazájából, egy olyan helyre, amit még a térképen sem látott.

sziasztok! örülök, hogy rábukkantatok a könyvemre, és remélem a prológus elnyerte a tetszéseteket legalább annyira, hogy majd elolvassátok a következő részt is. 
ez az első könyvem itt wattpadon, kérlek osszátok meg róla a véleményeteket velem! <3