𝐋𝐢𝐟𝐞 𝐈𝐬 𝐀 𝐁𝐮𝐬𝐢𝐧𝐞𝐬𝐬 - 𝐏.𝐌. & 𝐀.𝐆.

𝟷.

~ ~ ~

- Igen? - szóltam bele a készülékbe.

- Ari? - szólalt meg egy bársonyos hang a vonal túlsó végén.

- Ariana Grande. Kivel beszélek?

- Ha megesküdsz kisujj esküre, hogy titokban tartod, elmondom. - hallottam a választ. A szívem nagyjából 3 ütemet hagyhatott ki. Ha kisujj esküről van szó, akkor az csak egy ember lehet.

- Pay? Mi az Isten? - ráncoltam a szemöldökömet, miközben próbáltam helyreállítani légzésemet. Kisebb-nagyobb sikerrel, persze.

- Inkább Moormeier, de igen. Én lennék.

- De... de... de mégis ho- hogyan? Azt hittem, meg... meghaltál három éve - dadogtam.

- Csak a szüleim. - válaszolt szűkszavúan.

- Jézusom Pay, én annyira sajnálom! - lábadt könnybe a szemem.

Jól ismertem a szüleit. Az Édesanyjánál édesebb ember nem létezett a világon. És az Édesapja... a világ poéngyára volt. De tényleg, mindig fel tudott dobni ha rossz kedvem volt.

Na de kezdjük is elölről: Ki is nekem Payton Moormeier?
Hát... hívjuk kisgyermekkori, pontosítva óvodáskori legjobb barátnak. Igen, talán ez a legtalálóbb elnevezés.
Rajta kívül mindenki utált, mert folyton énekeltem. Én voltam az idegesítő dalospacsirta, aki nem bírta befogni a száját. De Payton már az első nap odajött hozzám, és elvette a babámat. Körbenyalta a fejét, majd visszaadta. Hát mi lehetett volna ez, ha nem egy barátság kezdete?

Azóta persze eltávolodtunk. Még általánosban találkozgattunk néha, ám amikor én kimentem egy New York-i kollégiumba, végleg megszakadt köztünk a kapcsolat. Aztán érettségi után visszaköltöztem Los Angeles-be, és az a hír fogadott, hogy a családjával együtt elhunytak autóbalesetben. Aztán láss csodát, Ő mégis él.

- Nem kell. Már meggyászoltam Őket, elegem van abból, hogy ennyi idő után is mindenki így sajnálja meg úgy sajnálja - zökkentett ki gondolataimból. Hangja hirtelen lett rideg, és érzelemmentes.

- Bocsánat. Öhm.. és hogyhogy hívtál? - váltottam témát.

- Szükségem van a segítségedre.

~ ~ ~

Amint beléptem az óriási fehér házba, egy festett szőke fiú gurult le a lépcsőn.

- Jézusom, jól vagy? - sikkantottam. Egy ideig úgy tűnt, a srác nem mozdul meg, ám egy másodperc múlva felpattant.

- Megöllek, Gray! - szaladt fel az emeletre röhögve. Ezt követően felváltva hallottam nevetéseket, kiáltásokat, és anyázásokat.

Egy percig némán hallgattam őket, majd hirtelen egy másik fiú tűnt fel a lépcső közepén, aki egy pillanaton belül vállamat meglökve suhant el mellettem.

- Na elmehetsz anyádba, Collins! - röhögött a barna hajú, miközben vállaimat megfogva bújt el mögöttem. A szöszi gyors léptekkel közeledett felém, illetve a nyakamba lihegő másik fiú felé.